Lord Nelson és a brit tengeri hatalom megszerzése 1798-1805

 

 

            Horatio Nelson 1758 szept. 29-én, a norfolki Burnham Thorpe-ban született E. Nelson anglikán tiszteletes harmadik gyermekeként. Így egy polgári származású családból emelkedett ki a később főrendi címet és altengernagyi rangot szerzett világhírű tengerésztiszt, aki hazáját Bonaparte Napoleon lerohanásától mentette meg. Viszonylag rövid életútjával is kiemelkedett Nagy-Britannia e korban nem is ritka tehetséges tengernagyai (Hawke, Rodney és Hood) közül. A trafalgari csatában 1805 okt. 21-én kapott halálos sérülés után a Szent Pál katedrálisban királyi hercegek között kapott méltó nyughelyet, s örök emléket a brit tengeri hatalom, sőt a brit világbirodalom egyik korai megtestesítőjeként számtalan szerző által méltatott különleges tehetségű tengerésztiszt.

         A mindössze 12 éves Horatio nagybátyja, Maurice Suckling kapitány 64 ágyús Raisonnable nevű sorhajóján kezdte szolgálatát tengerészkadétként. De már egy év múlva a Karib-tengeren hajózott, ahonnan „gyakorlott tengerészként” (azaz teljes jogú tengerészként) tért haza. Igaz nem hadi, hanem kereskedelmi hajón szolgált. A flotta (Royal Navy) előmeneteli rendszerében a kereskedelmi hajókon megszerzett tapasztalat elismert volt. Meglepő, hogy a fiatal Nelson ekkor még irtózott (!) a királyi hajóhadtól, sőt maga is sűrűn emlegette a polgáriasodó tengerészet egyik akkori szlogenjét: „hátra az előkelőbbel, előbbre a derekabb férfival”.

         1777-ben a Lowestoffe fregattra került, és korábbi előítélete ellenére 19 évesen sikeresen letette a hadnagyi vizsgát. Megemlítendő még, hogy a fiatal Nelson még sarkkutató expedíción is részt vett. Majd, már hadnagyként a 64 löveges Worchester sorhajón gibraltári konvojok kíséretében vett részt. A konvoj ez idő tájt ugyanazt a védelmet jelentette (az egyébként jól felfegyverzett kereskedelmi hajóknak), mint az első, vagy második világháború idején. Minden tengeri hadviselő fél igyekezett ellenfelei kereskedelmi hajóit fosztogatni, vagy végső esetben megsemmisíteni. Ez ellen csak a jól felfegyverzett (56-64 ágyús) félig kereskedelmi, félig hadihajónak számító, többnyire egy-egy hajózási társaság tulajdonát képező, de háború esetén az angol királyi hadiflotta „tartalékának” számító hajók állhattak sikerrel ellen. Több ilyen konvoj típusú szervezettségű kereskedelmi flotta, pl. a British East India Company hajói (az ún. East-India-manek) az 1600-as évek elejétől egyidejűleg szolgálták a haszonszerzést, és ha kellett, hazájuk tengeri hadviselését is. Hasonló volt és e tekintetben a briteket történelmileg megelőző (1300-tól létező) a Hanza Szövetség, melynek érdekei korán szembeállították az Északnémet, majd dán hatalmat a franciákkal és a britekkel is.

         Nelson óriási tapasztalatokat gyűjthetett az amerikai függetlenségi háború alatt, amikor karib-tengeri támaszpontokon szolgált. Első parancsnoki kinevezését is itt kapta, Sir Peter Walker ellentengernagytól. Igaz, a Little Lucy scooner valóban kis hajó volt, ám hamarosan át is helyezték főhadnagyi rangban a kisegítő karibi flotta 50 ágyús zászlóshajójára, a Bristol-ra. Meg kívánjuk jegyezni, hogy a fent említett „kisegítő flotta”, sem kisegítő, sem másodrendű nem volt, hanem elsőrendű, és valódi feladata az angol érdekek védelme volt a Karib-tengeren hemzsegő kalózokkal és a függetlenségi háborúban az angolok érdekei ellen beavatkozó franciákkal szemben. Nelson nagyon gyorsan emelkedett a ranglétrán, még 21 éves kora előtt megkapta a sorhajókapitányi rangot. Ez, amint közismert a szárazföldi hadsereg ezredesi rendfokozatának megfelelő főtiszti, de a flottánál még nem zászlóstiszti rendfokozat. Ez a tény önmagában is bizonyítja, hogy Horatio Nelson egészen magasan kiemelkedő, a mai napig talányként kezelendő személyisége volt az, ami a rendkívüli karrier befutását lehetővé tette.

         A Hirchinbrake fregatt parancsnoka 1779 júniusában. Ezután 1787 júniusában a 28 ágyús Boreas fregatt parancsnokaként és mellesleg házasemberként tért vissza Angliába. Ezt követően 5 évig fél fizetésen tartalékállományban állandóan levelekkel ostromolta az admiralitást, hogy újabb hajót kaphasson. Ez azért megdöbbentő, mert hiába ismerték föl az ifjú Horatio egészen ritka képességeit a Karib-tengeren, még a szokásos módon konzervatív beállítottságú Admiralitás szemében nem volt több, mint egy túlságosan is fiatal parancsnoki beosztásért tülekedő kapitány. 1793-ban azután a sors feloldotta kényszerű várakozása alól, és kinevezést kapott a 64 ágyús Agamemnon sorhajó parancsnokának. Így előbb Lord Hood, majd Sir John Jervis és Sir Hotham admirális alatt szolgált, immár a Földközi-tengeren. Így érkezünk el a napoleoni háborúk éveihez, amikor, és ezt fontos tudni, hogy a francia flotta, és a vele utóbb kényszerházasságra lépett spanyol flotta a Földközi-tengeren számszerű fölényben volt. Ennek oka, hogy a napoleoni háborúk előtt a francia hadihajóépítés teljesítőképessége meghaladta az angolokét. Az angolok csak viszonylag ritkán lépték át a gibraltári szorost. De mint látni fogjuk, Horatio Nelson sorhajókapitányt Istene hamarább küldte a megpróbáltatások elé, mint gondolta. 1796 június 1-jétől a 74 ágyús Captain parancsnoka. A már 36 éves kapitány részt is vett a Szent Vince-foknál a külön is fölényben lévő spanyol flotta legyőzésében 1797 Szent Bálint napján. Sikeres helytállása után tengernaggyá, pontosabban a legkisebb beosztású admirálissá: ellentengernaggyá léptették elő. A nagyon vallásos, de igen impulzív életvezetésű ellentengernagy nemsokára beleszeretett Emma Hamilton-ba, a nápolyi angol nagykövet feleségébe, a szerelmi viszonyból házasság lett, mely a szerelemmel együtt haláláig kitartott. Jellemző azonban, hogy némely szolgálati felettese az akkor még férjes asszony Emma Hamilton társaságát kifogásolta, mely alól a trónörökös barátsága és a viszonylag hamar rendezett második házasságkötés mentette csak föl.

         Az ekkorra már tudásban, jellemben beérett fiatal tengernagy 1794-ben Korfunál egyik szemét, 1797-ben Tenerifénél karját is elveszítette. Ez utóbbi közvetlen bizonyítéka annak, hogy Nelson nemcsak képzett tengerésztiszt, hanem a tengeri csatákban életét bármikor kockáztatni hajlandó parancsnok volt.

         Ahhoz, hogy értékelni tudjuk Horatio Nelson pályafutását, ismerkedjünk meg a Royal Navyt parancsnokoló szervezettel, az Admiralitással is. A brit Admiralitás a White Hall épületének északi részében tartotta rendszeres üléseit. Döntéseiket, ha szükség volt rá, a miniszterelnök (későbbiekben a haditengerészeti miniszter) ellenjegyzésével, a végrehajtásra kijelölt admirálisoknak kellett foganatosítania. Az Admiralitás természetesen a közvetlen tengeri harcokból már kiöregedett, de kétségtelen nagy tapasztalatokkal rendelkező idősebb főrendi házi tagsággal ellátott rangú tengernagyokból állt össze. Az általuk ugyan többször módosított, de e korban is érvényben lévő harcászati szabályzat többek között halálbüntetéssel (!) fenyegette az előírt eljárásokat megszegő tengernagyokat is. Ilyen megalázó procedúrára többször is sor került, pl. Bynget admirális „pour encourager les autres” agyonlövetése saját parancsnoki hajójának fedélzetén, mivel megsértette a harcászati szabályzatot a győzelem reményében. Az csak természetes, hogy az idős admirálisok a régi vonalharcászat elveit képviselték, és jó sok a harcászati szabályzatot is megsértő, de győztesen befejezett tengeri csata után tudtak csak szemet hunyni az újításra képes és hajlamos tengernagyok szabálytalankodásai fölött. Közülük természetesen Horatio Nelson volt a legkiemelkedőbb, de egészen nyilvánvaló, hogy a trafalgari csatában alapvetően felrúgott hajóraj-hajóraj hadászati elv mellőzéséért esetleges veresége után hadbíróság elé állították volna. A sors iróniája, hogy Nelson nyert, a csatában viszont halálos sérülést szenvedett.

         A 18.-19. század fordulóján a vitorlás hadihajók vezetése, irányítása, a navigáció alapos földrajzi, matematikai, csillagászati, sőt a kornak megfelelő szintű meteorológiai ismereteket igényelt. Ezzel együtt ekkor mutatkozott meg először és egyértelműen, hogy Horatio Nelson a korszakra jellemző hajóharcászati elemektől történő eltérést tudatosan vállalta, és ez vezetett a különleges életút három nagy tengeri ütközetének sikerére: Abukirnál, 1798-ban a francia, Koppenhágánál 1801-ben, már altengernagyként, a dán flotta, majd Trafalgarnál (1805 okt. 21.) az egyesült francia-spanyol hadiflotta elleni győzelemre, melyeknek, s főként a trafalgarinak függvényében a szárazföldön ekkor legyőzhetetlen Bonaparte Napoleon egyszer, s mindenkorra tudomásul venni kényszerült az angol kizárólagos tengeri hatalmat. Amiben Nelson úttörő volt, az a fönt említetteknek megfelelően a Royal Navy harcászati utasításának tudatos módosítása. Amíg addig a harcászati utasításhoz mereven alkalmazkodó tengernagyoknak eszébe sem jutott, hogy hirtelen manőverrel áttörjék az ellenséges sorhajók vonalát, azt már Nelson előtt más tehetséges angol tengernagyok is megtették. Így e harcászat közvetlen előzménye a Sir Jervis által 1797-ben a 27/15 arányban túlerőben lévő spanyol flotta vonalainak áttörése, majd ugyancsak 1797 októberében Duncan tengernagy győzelme a holland flotta ellen. Ezek a támadó szemléletű és következetesen végrehajtott manőverek a 18.-19. század lassú manőverezésre ítélt fa hajóival csak rendkívül fegyelmezett tisztikarral és legénységgel voltak sikeresen végrehajthatók. A hajótüzérség hatékonyabb, korszerűbb alkalmazása is a brit királyi haditengerészethez fűződik, de erre még később kitérünk.

         A hajóépítés a 18. század második felében, illetve a századfordulóra a fa alapanyagú hadi és kereskedelmi hajók vonatkozásában már szinte minden természettudományos felfedezést, technikai újítást, és az évszázadok alatt felhalmozott, de ekkorra már írásban is rögzített tapasztalati anyagot felhasználhatott. Ezek közül a hajótest stabilitásának mechanikai és statikai ismereteit, a hidrodinamikai alapfogalmak gyakorlati alkalmazását, ez határozta meg a nagy fahajók maximális méretét, terhelhetőségét, egyben elvezetett a hajóépítési szabványok egységesítésére a francia flottánál. De tökéletesítették pl. a kormányszerkezetet (kormánykerék áttételekkel), hajózási műszerekben eljutottak a szextáns, majd a Royal Navy által támogatott fejlesztésű hajókronométer (Harrison) alkalmazásához és az így feljavított navigáció alapján a térképek korszerűsítéséig is. A hajótípusok meghatározása során alakult ki a francia flottánál a sorhajó (I-II-III. osztálya), a fregatt, a korvett, a kutter, és a brigg. A sorhajóknál az ágyúk és ágyúfedélzetek száma döntött. A legnagyobb sorhajók közel 2000 bruttó-regiszter tonna vízkiszorítással, kb. 70-80 méter hosszal, 15-18 m szélességgel, 3 ágyúfedélzettel, és 100-125 löveg beépítésével érték el csúcsteljesítményüket. Ennél nagyobb fahajók építésére sem a tapasztalat, sem az ekkor már ismert mechanikai-statikai számítások alapján nem nyílt lehetőség, mivel a felhasznált faanyag legkiválóbb minősége esetén is határt szabott az ekkor már az önsúlyból az óriási méretű és terhelésű árbócokból, ágyúfedélzetekből számítható terhelés erőhatásainak torziós hatása. A kisebb hajótípusok közül a fregatt, lényegében azonos az ún. teljes vitorlázatú hadihajóval, ám lényegesen könnyebb, és így sérülékenyebb a sorhajóknál, mely hátrányát bőségesen kiegyenlítette a nagyobb gyorsaság és főleg a fordulékonyság. A fregattokat esetenként szintén több ütegsorral építették meg, azonban ezek az átmeneti (majdnem-) sorhajók a lassúság hátrányával jártak. A fregatt a két világháború cirkálóinak megfelelő feladatokat teljesített. Így léteztek kifejezetten fregattokból összeállított kis flották, melyek a gyorsaságból adódó előnyüket kikötők zárlatánál, hajókonvojok kíséreténél, ellenséges hajórajok mozgásának ütközet előtti korlátozásával és zavarásával teljesítették. Nem kevésbé jelentős a még kisebb, de igen gyors korvett - mint futárhajó, vagy felderítőhajó, ez a későbbi korok kiscirkálóinak, illetve rombolóinak e kornak megfelelő feladatát látta el. A nelsoni kor korvettjei a legeredményesebben gyors futárhajóként, esetenként a Karib-tengertől a dél-ázsiai vizekig újra és újra támadó kalózflották felderítésében és kordában tartásában játszottak szerepet.

         A nagy tengeri flották logisztikailag több újítást alkalmaztak. Így ismerték és használták a flottán belüli gyors kommunikációs rendszert elősegítő egységes zászlójel rendszert. Az angol flottánál Lord Howe kódrendszerének ún. földközi-tengeri változata volt érvényben Nelson korában. Ez 9999 elvi jel használatát tette lehetővé. A jelrendszer kialakítása és a tengerésztisztek által most már rendszerszerűen használt ún. összetolható tengerészeti teleszkóp (a jelző és őrtisztek használati eszközeként a kommunikáció gyorsaságában lényeges fejlődést biztosított. A tengerészteleszkóp ugyan nem volt nagy látómezejű, de az ún. Huyghens és Ramsden rendszerű, még nem achromatikus okulárok a teleszkópok kihasználható felbontóképességét 2’-ig javították. Az okulárok összetett rendszerként (mikroszkóp típusú rendszerként) egyenes állású képet adtak. Ez és a gyártó cégek által előállított különböző objektívátmérőjű távcsövek (30-70 mm objektívekkel) 40x nagyításig kitűnő képet adtak. Nem véletlen, hogy Abukirnál, majd Trafalgarnál a flották őrtisztjei már 3-4 mérföld távolságból nemcsak az ellenfél hajóit, hanem azok felszereltségét, állapotát, sőt kicsit közelebbről az „ismerős” tiszti állományt is azonosítani tudták. A logisztika természetesen tartalmazta a legénységi és tiszti állomány zsold- és zsákmányrendszerének jogi meghatározását. Természetesen a végrehajtást egy-egy admirális a saját elképzelése szerint mindig módosította. Maga Horatio Nelson az egyik legnagylelkűbb parancsnok volt, így közismert, hogy egy alkalommal a kiosztott és megemelt zsoldok mellett a legénység és tisztek harci hangulatának javításához még további 60000 aranyat kényszerített ki a szűkmarkú Admiralitásból. Ugyancsak említésre méltó, hogy mind a brit, mind a francia flottában sikeresen küzdöttek az egészségügyi ellátás magasabb színvonaláért. A skorbutot; a hajósok félelmetes hiánybetegségét a most már korlátozás nélkül szállított zöldségfélék, valamint a citrom tonnái biztosították. A fegyelmezés és büntetési rendszer továbbra is elég szigorú maradt. Közismert, hogy Nelson minden további nélkül hozzájárult az 1797. évi lázadás főkolomposainak kivégzéséhez. Azonban ugyanő a legritkábban kezdeményezte az akkor mindenki által elfogadott és gyakorolt korbácsolást. Végül Nelson nevéhez fűződik, hogy bevezette saját hajóin és ezt az angol flotta később átvette, majd hagyományai a mai napig meg is őrizték a hajólelkészek alkalmazását és a rendszeres ütközet előtti, utáni, valamint vasárnapi istentiszteleteket. Hogy ez Abukir előtt, majd Trafalgar előtt mennyiben javította a brit királyi haditengerészet csapásmérő erejét, azt nem a mi feladatunk megállapítani.

         Lényeges és teljes mértékben a későbbiekben is átvett új, kisebb, hajón belüli harcrendszer valósult meg Nelson jóváhagyásával: ezek az ún. hajóosztagok egy-egy hadnagy vezetésével, illetve a kisebb alegység-osztagok (kadétokkal), a vezetés és a végrehajtó tengerészállomány jobb munkamegosztását jelentették. Maga Nelson tisztjeivel olyan jó kapcsolat kiépítését kezdeményezte, hogy egy-egy ütközet előtt és alatt csak minimális új parancs kiadására volt szükség. Azaz Nelson zászlóstisztjei, tisztjei és legénysége egészen pontosan tudták, hogy tengernagyuk egy-egy adott helyzetben mit vár tőlük, és azt hogyan kell hatékonyan végrehajtani. Ezért volt az, hogy Trafalgarnál Nelson Villeneuve megfordulása után is mindössze egyetlen parancsot adott ki. Nem meglepő, hogy Nelson beosztottjai között számos elragadtatott tisztelője is volt, akik a szélsőséges helyzetben is indulatok nélkül cselekvő tengernagyot „megváltóként” tisztelték. Az admirális hajóin a korbácsolás helyett inkább jellemző volt az ütközetek előtti pihenőidő muzsikával, tánccal, sőt színházi előadással történő feloldása.

Így jutunk el 1798 aug 1-jéhez, amikor Sir Horatio Vicomte Nelson behatolt 14 sorhajójával az abukiri öbölbe, és az ott horgonyzó 13 sorhajóból álló francia flottát, mely Francois-Paul Brueys altengernagy parancsnoksága alatt állt, 3 és fél órás kegyetlen, önmagát sem kímélő ütközetben megsemmisítette. Az ütközet pontos leírása, sőt előzményei is eléggé alaposan ismertek. Bonaparte Napoleon sorozatos szárazföldi győzelmei (itáliai hadjárat) már 1798 előtt felhívták az angol kormány figyelmét a földközi-tenger medencéjének sorsára. A keleti, főként az Indiába vezető út védelme most már elodázhatatlanul szükségessé vált, hiszen a Nápolyi királyság, a gyengülő Török birodalom és így Egyiptom függetlenségének megőrzése az angol érdekszféra megőrzésének elengedhetetlen érdeke volt. Ámde a brit flotta eddig nem tudta a földközi-tengeri francia-spanyol tengeri hegemóniát kétségessé tenni. Amikor 1798 március-április hónapban az Admiralitáshoz befutó diplomáciai és hírszerző jelentések 80000 francia katona összevonását, majd 19 francia sorhajó touloni jelenlétét, sőt kifutásra való felkészültségét jelezték, elodázhatatlanná vált a „kesztyű felvétele”. A britek már-már Európa további sorsának veszélyeztetését látták a francia hajóhad touloni készülődésében, ráadásul ekkor még a pontos támadási célt sem ismerhették Nelsonék. Ezen előzmények után 1798 május 1-jén Nelson Cadiz előtt csatlakozott St. Vincent altengernagy flottájához, majd alig egy héttel később a még kicsi ún. felderítő hajóraj (3 sorhajó, 3 fregatt) már a Földközi-tengeren volt. A flotta felvonulása során a Vanguard sorhajó megsérült. Éppen csak sikerült Szardínia egyik kis szigetére csempészve megmenteni. Részben emiatt, részben téves információk után a flotta szemeit a fregattokat Gibraltárba irányították, egyedül Thomas Hardy kapitány egy db. briggje (a fregattnál is kisebb hajó) maradt Nelson rendelkezésére felderítő egységként. Mire Nelson a touloni kikötő elé visszatért, onnan már kihajózott a francia hajóhad 13 sorhajóval, 7 fregattal, s kb. 100 szállítóhajóval, rajta a Napoleon által parancsnokolt kb. 80000 fős francia expedíciós hadsereggel. Nelson azonban egyelőre nem tudta úticéljukat. Szerencséjére azonban 2 nap múlva megérkezett Troubridge sorhajókapitány 11 nagy hajóval, így az angol flotta továbbra is Gibraltárban maradt, a felderítő fregattok nélkül. Nelson 13 sorhajóval (962 ágyúval) kezdhette el ellenségeinek keresését. Jellemző, hogy az Admiralitás a franciák nyugat felé történő kitörésétől félt még mindig, és így Egyiptom hivatalosan szóba sem került. Nelson azonban erre is ráérzett, sőt Sir W. Hamilton máltai angol követ tájékoztatása alapján tudott arról, hogy a franciák Málta felé fordultak. Bonaparte valóban megszállta Máltát, de az angolok nem tudtak lecsapni a francia flottára. Ezután egyértelművé vált, hogy a franciák célja Egyiptom, azon belül Alexandria. További fatális véletlenek után a Nelson vezette hajóraj üresen találta Alexandriát, miközben egy krétai kitérő után a franciák szép csöndben behajóztak Alexandriába, illetve hadihajóik a tőle mindössze 20 km-re fekvő abukiri öbölbe. Nelson ekkor már tudta, hogy életre-halálra szóló ütközet lesz. „Holnap ilyenkorra vagy főrendi címben, vagy a Westminsteri apátságban lesz részem.” A franciák az öböl bejáratánál helyezkedtek el félkörívben, egymástól 500 láb távolságban, s oldalukkal (így fele tüzérségükkel) az öböl bejárata felé tüzelhettek. Nyilvánvaló volt, hogy tájékoztatást szereztek Nelson támadási szándékáról. Emellett az ágyúk számát tekintve tekintélyes fölényben voltak, mivel Nelson a Swiftsure-t és az Alexander-t Alexandria kikötője elé küldte, míg a Cullodan sorhajó homokpadra futott. Az előbbi kettő az ütközet alatt visszatért, míg az utóbbi csupán hírtovábbítási feladatokra vállalkozhatott. A francia flotta ekkor még csak részben készült fel az ütközetre. Az nyilvánvaló volt, hogy a francia flottát szemből, fényes nappal az öbölbe orral (így a tüzérség igénybevétele nélkül) befutó angol főerők nem semmisíthetik meg. Nelson azonban este támadott. A franciák kapkodtak, de már elkéstek, mivel az angolok két irányból áttörést hajtottak végre. A sötétben a brit hajókat fehér zászlókkal és nem megtévesztésül, csupán azonosításként, vízszintesen elhelyezett lámpákkal látták el. Az áttörést Nelson flottája fegyelmezetten hajtotta végre. Így a francia hajórajt Nelson a tenger és a szárazföld felől is lövethette, mivel a franciák az abukiri öböl külső, tenger felőli részén alakították ki íves csatasorukat, és arra nem gondoltak, hogy a hátuk mögött a víz még elég mély ahhoz, hogy egy sikeres áttörés esetén az angol hajók ott is manőverezhetnek, tüzelhetnek. Este 22 órára a francia flotta büszkesége, a 120 ágyús Orient, amely a francia csatasor közepén helyezkedett el, felrobbant. Az angol Bellerophon harcképtelenné vált, kisodródott a csata színhelyéről, helyét azonban a befutó Alexander és Swiftsure foglalták el. Igen heves harc alakult ki. Röviddel ezután elesett Bruey francia tengernagy. Ettől kezdve a francia hajók már csak a menekülés lehetőségét kereshették. Mindössze Villeneuve ellentengernagy zászlóshajójának, a 90 ágyús Guillaume Tell-nek és a 74 ágyús Généreux-nak, valamint a francia hadrendben hátul elhelyezett két fregattnak sikerült elmenekülnie. Jóllehet az angol hajók súlyos sérüléseket szenvedtek, Nelson mégis elsöprő győzelmet aratott. Tökéletesen bevált a nelsoni haditerv, amely most először az ellenség lehetőleg teljes megsemmisítését tűzte ki céljául. Amint a későbbiekben látni fogjuk, ez az alapvetően új felfogás határozza meg Koppenhága és Trafalgar ütközeteit is. A francia flotta (8930 fő) 60%-a esett el, vagy került fogságba, az ennél kisebb 8068 fős angol flotta vesztesége 218 halott és 677 sebesült volt. Nelson maga fejsérülést kapott, s bár már ekkor is a halálra készülődött, de életben maradt. Jellemző, hogy saját sérülését nem is jelentette az Admiralitásnak, csak legénysége halottainak és sebesültjeinek a számát. Egy furcsa esemény: a győzelem után Nelson egy „ajándék” koporsót kapott, melyet az Orient fő árbócából faragtak ki.”Nézhetik uraim, amíg csak kedvük tartja” - közölte tisztjeivel Nelson - „de ne tévedjenek, egyikük sem fogja megkapni.”

Abukir után azonban még hosszú út vezetett Trafalgarhoz, így a bonyolult nemzetközi helyzet miatt egyebek mellett a Royal Navy kényszerült vállalni a La Manche csatorna teljes biztosítását, hogy a még mindig igen erős egyesült francia-spanyol flotta ne lehessen képes egy Bonaparte Napoleon által indított inváziót támogatni. Ezen történetek kiteljesedése előtt sor került egy jelentős nemzetközi összecsapásra, melyet koppenhágai csata néven ismerünk.

         Az amerikai függetlenségi háború idején a balti országok, különösen Dánia, amely Napoleon szövetségese volt mindig, az ún. fegyveres semlegesség elvét követte. Ez elfogadhatatlan volt Nagy-Britannia számára, mivel tengeri egyeduralmát veszélyeztethette, hiszen Dániához hasonló fegyveres semlegességet deklarált Svédország, sőt Oroszország is. A három ország esetleges együttes fellépése Anglia ellen az észak-európai erőegyensúly felborulását eredményezte volna. Emiatt érthető, hogy 1798 és 1800 között sorozatos helyi konfliktusok jöttek létre, főként a britek támadtak meg és foglaltak el dán és svéd hajókat. Ez kiváltotta az angolok által megelőzni kívánt dán, svéd, orosz, sőt porosz összefogást, mivel a britek tudatosan, provokatív módon folytatták támadásaikat az útjukba kerülő hajók ellen. Az összefogás mögött álló fő elv a szabad hajózás biztosítása volt („szabad hajók, szabad javak”). Az ellenőrzés elkerüléséhez elegendő kijelenteni, hogy a hajón csempészáru nincs. Mindez már elég volt a fegyveres összeütközés egyre nyíltabb fenyegetésével. A leszámolást Anglia is kívánta, már csak azért is, mert a dán flotta a meglévő francia és spanyol flották lehetséges erősítését is jelentette. A háborút már csak csoda akadályozhatta volna meg. Növekedett a feszültség a fegyveres semlegesség körül. Így ért meg egy brit hajóraj dán vizekre küldésének szüksége. A kijelölt parancsnokok Sir Hyde Parker és Sir Horatio Nelson altengernagyok voltak. A flotta gyors akcióra kapott utasítást, hogy a balti kikötők előtti jég olvadása előtt az orosz flotta csatlakozását sikerüljön megelőzni. Márc. 23-án Parker utasítása arra szólt, hogy Koppenhága előtt flottájával felvonulva követelje a dán fegyveres semlegesség megszüntetését. Felhatalmazása volt az erőszakos akcióra is. Nelson pedig azonnali támadást javasolt, megakadályozandó a másik potenciális partner, a svéd flotta megjelenését a dánok támogatására.

Márc 29-én Nelson felvonta tengernagyi zászlaját az Elephant sorhajóra, de csak a fél flottát irányította, mely 10 sorhajóból és 27 kisebb egységből állt (fregattokból és sloopokból). A másik részt Sir Parker altengernagy vezette. A svéd partok mellett hajóztak a dán erődök lőtávolán kívül. Ez a március 30.-i helyzet. Az észak felől közelítés a trekoneri ütegekkel való szembekerülést eredményezte volna, melyek tűzereje a legerősebb lövegekre tekintettel (36 fontos ágyúk) a sorhajókkal egyenértékűek voltak, de a szárazföldi elhelyezés miatt nagyobb találati pontossággal rendelkeztek. Ez a felvonuló flotta hátrányos helyzetbe kerülését eredményezhette. A másik a déli megközelítés lehetősége lett volna, a külső Amager és Saltholm szigetek melletti csatorna igénybevételével. Ehhez azonban a széliránynak is tartósan meg kellett volna változnia. Volt még egy gond: a britek nem rendelkeztek a részletes parti térképekkel.

Végül Parker döntött: Nelson támadjon, de csak 12 hajóval.  Ő maga nem kívánt közvetlenül részt venni, mivel a felderítő szolgálat orosz hajókötelékek beérkezését helyezte kilátásba a sziget északi oldaláról. Április 1-jén az angol flotta két tengeri mérföldre lehorgonyzott a dán vonalaktól. A csatorna mélységét alkalmasnak mérték a támadáshoz. Április másodikán reggel 12 sorhajó, 4 fregatt, 4 sloop és 7 bombavető hajó indított támadást brit kezdeményezéssel. A dánok egyedül maradva csak 6 sorhajónak minősíthető nagyobb hadi egységgel, 9 fregattal, és néhány kisebb hajóval, továbbá a szigetről 160 löveggel várták a támadást. A megnyitott ütközet a Király Csatornájába behajózó britek részére majdnem katasztrófálisan kezdődött. Az Agamemnon a bejárat melletti homokpadok előtt vesztegelt, a nagy hajó nem tudott átjutni még dagálykor sem, míg a Russell és a Bellona meg is feneklett. 10 óra 40 perckor a dán ütegek is tüzet nyitottak a szigetről. Nelson hajóraja 12-ről 9-re csökkent, míg a dánok tüze a vártnál sokkal jobban feküdt az angol hajókon. Nelson azonnal felülvizsgálta a taktikát, s az Elephant-al a Bellona által be nem töltött területre hajózott. A Ganges parancsnoka, Flemantre kapitány követte ebben. 17 perc múlva már itt is dörögtek az ágyúk. A beérkezett brit hajók farhorgonyaikkal rögzítették magukat a sodrás miatt. Majd egészen közelről 200 yardról folyt a tűzpárbaj. Nelson emlékezete szerint a későbbiekben már nem is volt manőverezés. Az ütközet szörnyű jeleneteit nem idézzük, mivel azok szinte bármely nagy tengeri ütközetnél pontosan ismétlik egymást. Az angol tüzérségi fölény gyorsan érvényesült. Riou kapitány fregattjaival és bombavető hajóival megtámadta a trekoneri ütegeket. Érdekes, hogy a távolról fedező Parker admirális eközben visszavonulást jelzett, de Nelson ezt “nem látta meg”. A jelzést jelentő hadnagy erről úgy emlékezett meg, hogy Nelson admirális derűsen kijelentette: “Maga tudja Foley, hogy csak egy szemem van, ezért néha jogom van vaknak lenni.” Riou kapitány, a Trekonert támadó kis egységek parancsnoka látta a visszarendelő jelzést, s nem mert ellentmondani, ezért megkezdte a visszavonulást. Emiatt az ő egysége komoly tűzcsapást szenvedett el és veszteségei is nagyok lettek. 14 óra után azonban a dán hajók és ütegek tüze gyengült, a hajók ronccsá váltak, a személyi állomány egy része halott, egy másik jó nagy része sebesült volt. Mivel Parker hajórajának első két nagy hajója is megérkezett végül, így a maradék dánok is megadták magukat, majd az ilyen esetekben humánus Nelson üzenetet küldött Frederick dán koronahercegnek, hogy Lord Nelsonnak utasítása van, hogy megkímélje Dániát, ha nem állnak tovább ellent. Ezt követően a csata du. 16 óra körül végképp befejeződött. A britek komoly veszteséget könyvelhettek el, ez meghaladta az 1000 főt, ebből kb. 300 halott volt. A dánok vesztesége ennél száz fővel több volt. A brit flotta elérte célját, pacifikálta Dániát, és ugyanennek elfogadására kényszerítette a balti államokat is, így azok meg sem kísérelték a külön-külön gyengébb flottáikat egyesíteni Anglia ellen. Észak- és Északkelet- Európa felől már nem veszélyztette az angol érdekeket jó időre senki. Dánia ugyan vesztesként került ki a koppenhágai ütközetből, de hősies ellenállásukat a túlerőben lévő angolok is elismerték, legyőzött ellenfeleiket a későbbi szövetség reményében nem alázták meg.

1803 után, az amiens-i béke összeomlását követően Napoleon stratégiájának éle a britek ellen irányult, saját szavai szerint. Így aztán a brit hajóhad európai vizeken szolgáló mintegy 60 hajójának nagy része állandóan a francia kikötők blokádjában vett részt. Napoleon nagyon bízott abban, hogy tengernagyainak 1798-hoz hasonlóan sikerül megszökniük kikötőikből és olyan flottakoncenrtációt létrehozniuk, mellyel legalább néhány napra biztosíthatják számára a Csatornát. A touloni flottának valóban sikerült is kifutnia, és eljutnia Cadizba. Ez az elgondolás nem volt megalapozatlan, az invázió a flotta győzelme esetén megvalósítható lett volna. Napoleon és angolok között erre az időre még a lehetősége is megszűnt egy komoly, az európai hegemóniát az angolok és franciák között megosztó szerződésnek.

         1805 okt 19-én reggel 6 órakor a brit Sirius fregatt, mely Cadiz kikötőjén kívül felderítő feladatot végzett, jelt adott a tőle éppen látótávolságban hajózó Euryalus brit fregattnak, amely mindjárt tovább is adta a jelet: az ellenség felvonta vitorláit. Valóban így volt, Villeneuve tengernagy, az egyesített francia-spanyol flotta egyébként nem tehetségtelen tengernagya megkezdte Cadiz kikötőjéből kihajózását, melyet az angol flotta hírszerzésre kirendelt fregattjai által alkotott hírlánc rövid idő alatt eljuttatott Nelson altengernagyhoz (a hír 9 óra 30 perckor érkezett a parancsnokhoz), aki azonnal kiadta a parancsot 27 nagy sorhajóból álló hajóhadának: „az üldözés iránya délkelet”, és megindult, hogy Cadiz, és a gibraltári szoros között ezúttal valóban végső leszámolással járó csatára kényszerítse ellenségét. Ezzel kezdődött a trafalgari tengeri ütközet nyitó hadművelete. Nelson teljesen biztos volt abban, hogy ezúttal nem csúszik ki kezéből az egyesített francia-spanyol flotta, hiszen, mint az előzőekben is láttuk, az angolok az ütközet előtt a látóhatár pereméről felderítést végző fregattlánccal biztosították, hogy a franciák nagy hadiflottája ezúttal ne tudjon harc nélkül akár a La Manche csatorna irányába, akár a gibraltári szoroson keresztül a Földközi-tengerre eljutni. Céljuk az ellenséges hadiflotta minél teljesebb megsemmisítése volt, és Nelson szinte teljes mértékben előre kidolgozta, tisztjeivel pedig, akik alaposan ismerték a parancsnok gondolkodásmódját, előre tisztáztak szinte minden elképzelhető eshetőségre adandó választ. Nelson az abukiri tengeri (ez esetben egy öbölben várakoró ellenség ellen megvívott) csatában épp úgy két támadó ékkel kívánt behatolni az ellenséges hajók csatasorába, mint most, lehetőleg éppen a vezérhajó és az utóvéd környezetében. Ezután a helyi fölény biztosítása, majd a jobb angol hajótüzérség hatásos tüzében bízva reménykedhetett, hogy olyan alapos pusztítást fog végezni Villeneuve altengernagy 33 sorhajóból álló flottájában, hogy annak nem marad ereje korrekciós ellencsapásra, illetve Napoleon inváziós elképzelésének biztosítására.

Az itt tárgyalandó tengeri csata hátterében, mint láthatjuk többféle egymásnak alapjaiban ellentmondó elképzelés feszül, de a csata sorsát végülis nem az elképzelések, hanem a nagyon is reális és az egymással szemben álló két haditengerészet vezetése, tengerészeinek tapasztalata, az alkalmazott harcászati eljárás pontos és persze egyben szerencsés végrehajtása döntötte el. Lássuk tehát a szembenálló feleket 1805 okt 21-én reggel, amikor az egyesített  spanyol-francia flottához legközelebb álló Achilles sorhajó fedélzetéről felfedezték a trafalgari tengerpart és az angol flotta között hajózó spanyol-francia flottát. Villeneuve admirális, amint azt minden e témával foglalkozó tanulmányban leírják kényszerhelyzetben volt, hiszen neki nem az volt a feladata, hogy nagyobb létszámú (sőt, lövegszámú) flottájával az angolokat megsemmisítse, hanem, hogy lehetőleg minél kisebb veszteséggel behajózzon a Csatornába és biztosítsa császárának a brit szárazföld ellen tervezett inváziós csapását. Rögtön meg kell állapítsuk, hogy erre akkor és ott Villeneuve tengernagynak, aki sem gyáva, sem tehetségtelen nem volt, már nem volt lehetősége, hiszen tisztában volt ellenfelével, tudatában pedig kitörölhetetlenül ott maradt az általa is átélt abukiri ütközet kegyetlen veresége, így hát enyhe önbizalomhiányát erősítette az a tudat, hogy noha hajói az összlétszámot tekintve fölényben vannak, de tengerészei többsége még nem harcolt a britekhez mérhető félelmetes ellenséggel. Ezek után az ellenszélben manőverezni kényszerülő francia admirális kiadta parancsát, amely Cadiz kikötőjébe való visszatérést rendelt el, de nem tudhatta, hogy a visszavonuló egyesített flotta nem is olyan sokára éppen a félelmetes ellenség karjaiba fut bele. A visszavonulási parancs kiadására Villeneuve valamiféle intuitív megérzése után került sor, amely bizonyítja, hogy tényleg ráérzett Nelson szándékára, azaz francia szemszögből arra, hogy az amúgy is agresszívnek tartott brit tengernagy az első nagy nyílt ütközetben (Abukir nem az volt), azonnal fel fogja rúgni a franciák által is gyakorolt alapvető harcászati elveket, és „dupla, vagy semmire” fog játszani. Bizonyos, hogy Villeneuve még 1804 decemberében megjósolta, hogy „az ellenség nem fogja kötni magát ahhoz, hogy velünk párhuzamos harcvonalba fejlődjön, és tüzérségi párbajt vívjon velünk. Arra fog törekedni, hogy átkarolja alakzatunk utóvédjét, és áttörje a vonalunkat. Hajóit csoportokban irányítja a mieink ellen, hogy elvágja, körülzárja, és megsemmisítse őket”. Villeneuve figyelmeztette is beosztott parancsnokait, hogy ne várják percről percre az ő jelzéseit az ütközetben, mert erre nem lesz lehetőség. Figyeljük meg mennyire azonos Villeneuve kijelentése a nelsoni híressé vált mondással. „Bizonyosan nem hibázik az a kapitány, aki hajója oldalát az ellenség oldala felé fordítja” (Nelson). „Az a kapitány, aki nincs tűz alatt, rossz helyen van” (Villeneuve). Ezek után nem csoda, hogy Villeneuve, miután belátta, hogy nem hatolhat be a Földközi-tengerre, nem tud bejutni a La Manche csatornába tapasztalatlan hajósaival, továbbá érezte a bekövetkező szerencsétlenség jeleit, kiadta a parancsot, hogy forduljanak északnak, és induljanak vissza Cadiz felé. Ez a magyarázat nem csak, hogy nyomon követhető, hiszen fennmaradtak a parancsok kiadását ellenjegyző okiratok (részben), másrészt a túlélő parancsnokok a későbbiekben szinte egyöntetűen vallották, hogy Villeneuve az egyetlen még lehetséges és végrehajtható „széllel fordulj” utasítást adta ki, amely többé-kevésbé lehetőséget biztosított a menekülésre. A későbbiekben látni fogjuk, hogy Villeneuve megérzései szinte hibátlanok voltak, de nem rajta múltak a pár órával később bekövetkezett események. Ha a térképre nézünk az egyesített francia-spanyol flotta 1805 okt. 21-én reggel Cadiztól már mintegy 50 mérföldre a gibraltári szoros szájában, a szárazföldtől húsz mérföldnyire hajózott. A britek az atlanti oldalon, tehát északnyugat-nyugatra éppen a 0/180 pozíciószög mentén, a kétoszlopos harcrendre készülve haladtak ekkor. Villeneuve döntését az egyesített flottában legnagyobb egységekkel hajózó spanyol fél rendkívül gyenge mesterségbeli tudása is indokolta, mellyel az admirális tisztában volt. Tudta azt is, hogy ha nem esik el az ütközetben, vagy nem kerül hadifogságba, akkor Napoleon fogja leváltani, és valóban igaz, hogy ekkorra már az utódlásra kijelölt Rosilly tengernagy útban is volt Villeneuve leváltására. Villeneuve, aki alkatánál fogva sem lehetett defetista, ugyan menteni próbálta a még menthetőt (innen a visszavonulási parancs), de éppen a parancs kiadása után döbbent rá, hogy milyen gyengén manővereznek hajói a fordulási utasítás vétele után, így hát további választási lehetőség híjján részben ellenszélbe kényszerülve és lelassulva annyiban reménykedett még, hogy flottája alakzatát sikerül némiképpen rendezni, és elkerülve a Trafalgar fok veszélyes zátonyait még valamelyest elfogadható rendben képes felvenni a most már lassúsága miatt is elkerülhetetlen harcot.

         Eközben Nelson a 13. sz. jelzést adta le; „ütközethez felkészülni”. Ez a gőzgép megjelenése előtti korszak legbonyolultabbnak minősíthető emberi kéz alkotta szerkezete valóban hihetetlen összpontosítással volt csak kezelhető. A tényleges hajózó személyzet minden egyes tagjának kijelölt feladata volt, melyet a kemény gyakorlással eltöltött évek valósággal belevéstek az angol tisztek és matrózok tudatába.

Időközben a két flotta nagyon lassan már közeledett egymáshoz. A franciák látták, amint az angol hajók lassan felveszik a két támadóék alakzatát, és Villeneuve láthatta, hogy jóslata ezúttal valósággá válik. Ez ellen már csak a harcban lehetett menekvést találni.

         A britek a minél előbbi beérés biztosítására még a szárnysudárvitorlákat is igénybe vették. Ennek oka az volt, hogy mindkét fél elég tisztán látta a másik szándékát. Az angolok minél gyorsabban be kívánták érni a fordulás után még alakzatát nem rendezett francia flottát, és Nelson tervének megfelelően készültek a francia-spanyol hajóhad csatasorának átszakítására, majd az egyesített flotta minél több hajójának megsemmisítésére, ugyanakkor tudták, hogy lőtávolba érve a lövegeket tekintve fölényben lévő franciák mintegy 800 yard távolságból megkezdhetik a tüzelést - a francia-spanyol flotta a támadó ékekhez lőtávon belül álló hajói teljes oldalsortüzeket adhattak le, melyre az angolok nem tudtak válaszolni. Ez annak a veszélyével járt, hogy a brit élhajókat a szemből érkező sortüzek telitalálatai esetleg megbéníthatják, árbócozatától, vitorláitól több hajót megfoszthatnak, és a legénység soraiban iszonyú pusztítást okozhatnak. Ez részben be is következett, hiszen pl. a Victory súlyos találatokat kapott, így egy sortűz telibe találta a hajót, a következő sortűzből egy lövedék megölte John Scott tengernagyi titkárt, a harmadiknak egy tucat matróz esett áldozatul, a negyedik hatására pl. egy szilánk felsértette Hardy kapitány lábát. Nelson nem állhatta meg, hogy ne tegyen egy irónikus megjegyzést: „túl heves munka ez Hardy, nem tarthat soká”. Azután további bezúduló sortüzek szétverték a kormányszerkezet egy részét, így a hajót a készenlétben tartott ósdi kormányrúddal kellett vezetni. Egy másik sortűz leszakította a tatárbóc sudarát és az orrvitorlát. Más angol hajók is hasonló veszteségeket szenvedtek el, de egyetlen angol hajó sem került harcképtelen állapotba.

         Maga Nelson tengernagy ekkor már a admirálisi díszegyenruhában feszített a parancsnoknak kijáró helyen, beosztott tisztjei könyörgései ellenére, miszerint a francia mesterlövészek előszeretettel lőnek vezérlő tisztekre, különösen egy jól látható helyen díszruhában összetéveszthetetlen tengernagyra. A hajónapló megőrizte Nelson imáját, mely felfogható végrendeletének is. Ebben magát és hajóhadát Istennek ajánlja, majd rövid és utolsó parancsát repítették fel a jelzőzászlók: „Anglia elvárja, hogy mindenki megtegye kötelességét”. Nem tudjuk, s a mai napig rejtély, hogy a fél szemét, egyik karját elvesztett, mégis életszerető tengernagy miért készült ennyire tudatosan a halálra. Noha előrelátása, harcászati éleslátása kiemelte kortársai közül, de néhány gondolkodásbeli különös eltérés volt közte és beosztottai között. Ezek közül a leglényegesebb volt, hogy saját személyét soha nem tolta az előtérbe. Az élethez pedig joga volt ragaszkodni, hiszen beosztottjai, sőt a legalacsonyabb rangú matrózai is szerették és lelkesedtek érte. Otthon pedig várta Emma Hamilton, azaz most már Mrs. Nelson, második felesége, életének nagy szerelme.

                     A francia hajósort még Nelson Victory-ja előtt a Royal Sovereign törte át elsőként. Ennek a hajónak Collingwood altengernagy, Nelson helyettese volt a parancsnoka. Az öreg tengernagy majd 15 percig egyedül tartózkodott a franciák csatavonalában, sőt közben már visszafordulásra, ez esetben átkaroló hadműveletre fordította be hajóját. A főparancsnok és helyettese számításai szerint az első áttörés helyének a francia vezérhajó, Villeneuve tengernagy Bucentaure-ja közelében kellett megtörténnie. Valóban, a Victory, a Téméraire, és a Neptune mozgása e pont felé irányult. Collingwood áttörésekor a francia-spanyol egyesített flotta három vezérlő tengernagya Dumanoir, az előhad parancsnoka, Villeneuve főparancsnok, és Gravina spanyol admirális is felvonatta zászlaját. 12 óra 45 perckor a Victory elhaladt a Bucentaure tatja mögött, sőt, jobb oldala neki is súrlódott a francia sorhajó bal oldalának. Eközben a Leviathan és a Téméraire ért be, és az előbbi azonnal (a befordulás után) teljes sortüzet adott a francia Neptune-ra, amely amúgy is kilógott a francia csatasorból. Nelson Victory-ja lassan áthaladt az ellenség vonalán, majd tüzérei elsütötték a tatban elhelyezett baloldali 68 fontos carronade-et. Ez a lövegtípus volt a legnagyobb kaliberű mindkét flottánál. Azután a Victory tüzet nyitott bal oldali teljes ütegsorából. 52 ágyúgolyó mért egyidejű pusztító csapást a Bucentaure oldalára és fedélzetére is. Ezt követően vált nyilvánvalóvá Dumanoir francia altengernagy ma is sorsdöntőnek vélt parancsa, mivel 10 hajót kikülönített az akciótól és ez a francia 33/27 arányú hajószámbeli fölényt 27/23 arányú angolra módosította. A Bucentaure-ra szinte egyidejűleg mért tüzérségi csapást a Victory után a Neptune, a Leviathan, majd a Conqueror és az Agamemnon. E hajó szenvedéseit az okozta, hogy a Victory után a megnyílt francia hajósoron a középső áttörési helyen a fenti hajók közvetlenül a Victory után haladtak át. A Bucentaure legénysége ahelyett, hogy lemenekült volna a hajófenékre, vagy raktárba, ahogy több más hajó legénysége tette, ők a helyükön maradtak, amennyire lehetett viszonozták a rájuk zúduló össztüzeket, viszont a legénység, elsősorban a tüzérség közel 95-98%-os veszteséget szenvedett el. Bátran, halálukig kitartottak. Más taktikát választott a Victory következő ellenfele, a Redoutable, amely sikertelenül megkísérelte eltorlaszolni a vezérhajó által rohammal áttört hadoszlopot, és felvette vele a küzdelmet. A hajóparancsnok, Jean Lucas igen harcias volt, és tisztában volt az angol hajótüzérség fölényével, így elhatározta, hogy puskatűzzel és közelharccal kíván segíteni a hajó fenntartásában. Ennek az elgondolásnak azért volt egy alapvető hibája. Mindenáron meg kívánta csáklyázni a brit vezérhajót. Szándékában állt az árbóczaton elhelyezett mesterlövészekkel a brit hajó fedélzeten lévő tisztjeit megsemmisíteni, és valóban meg is kísérelte rohammal birtokba venni a hajót. Miközben a két sorhajó egymás közvetlen közelében állt, és a Victory még javában tüzelt a Redoutable-re, ekkor történt meg az angol haditengerészetet leginkább megrendítő csapás, a francia hajó mesterlövészei 1 óra 35 perc tájékán a tatárbóckosár irányából eltalálták Nelsont. Az admirális gerincét találta el a lövedék. A hajó kapitánya, Hardy még mellé térdelhetett, amikor Nelson közölte a pontos diagnózist: „Átlőtték a gerincemet!” A franciák csakugyan megpróbálták rohammal elfoglani a Victory-t, de a csáklyázási kísérletet az angolok viszonylag hamar visszaverték. A Victory egyik hadapródja, John Pollard torolta meg Nelson halálos sérülését, egymás után lőtte ki a franciák mesterlövészeit a Redoutable árbóckosarából.

                     A másik áttörési helyen Collingwood, akit még 6 hajó követett, hamarább lépett harcba, mint Nelson. Viszont nagyobb pusztítást okozott az egyesített flotta soraiban, mint a főparancsnok és elsőként áttörő társai. Az eredeti haditerv szerint a 12. hajónál kellett volna áttörnie, de a valóságban a Santa Ana és Fougueux közé került, és ez utóbbival komoly harcot folytatott. Óriási keveredés támadt, a nagy hajók sorban csökkentették vitorlázatukat, és vetették be lehetőleg minél előbb mindkét oldalról tüzérségüket. Collingwoodot is találat érte, a hajó vitorlamestere halálos sebet kapott. A sokáig támogatás nélküli védtelen hajónak közel 150 áldozata lett. Amikor végül kemény harc árán a segítség megérkezett, és biztosította a Royal Sovereign körüli állást, Collingwood az Euryalus fregatt felügyelete alá helyezte hajóját. Blackwood kapitányt elküldte, hogy szálljon a Santa Ana-ra, és hozzá át Alava altengernagyot, de ő sebesülten, haldokolva találta meg. Később, mikor Collingwood megtudta Nelson halálát, áthelyezte zászlóját egy fregattra, hogy így jobban tudja kontrollálni a flottát. A sorokban elől érkező angol hajók (pl. Belleisle, Mars) szenvedték el az amúgy kiváló nelsoni terv összes hátrányát, de azzal, hogy a mögöttük érkező hajók számára megnyitották a francia-spanyol sort nemcsak saját további védelmüket, hanem a győzelmet is biztosították a flottának.

Ekkorra az egyesült francia-spanyol flotta együttmaradó 23 hajója egyre hátrányosabb helyzetbe került, hiszen a nelsoni haditerv szinte tökéletesen megvalósult: az áttörések környezetében az angol flotta 2-3-szoros túlerőben volt. Erre sem a franciák, sem a még gyengébb és főleg gyakorlatlanabb spanyol tengerészek nem voltak felkészítve, de végeredményben meg kell állapítani, hogy a nelsoni hadművelet a maga nemében egy ilyen méretű flottacsoportosítás ellen a világon elsőként és egyedülálló precizitással került végrehajtásra. Az érintett francia sorhajók egy része már roncs volt, ahogy Villeneuve vezérhajója, a Bucentaure is, amikor a parancsnok végülis elrendelte a megadást. A spanyol flotta vezérhajóját, a csodálatos Santissima Trinidad-ot 8 angol hajó vette körbe, végül a leírhatatlanul véres, lőportól és szétszaggatott emberi testrészektől borított hajót az angolok fogságba ejtették. A francia vereség majdnem teljes volt, bár eddig még egy hajójuk sem süllyedt el (egy nagy tömegű, szinte tökéletesen megépített fahajót alig lehet elsüllyeszteni), viszont a Dumanoir ellentengernagy vezette elől haladó egységnek sikerült leszakadnia az áttörés után közelharcba bonyolódó angoloktól, így ők majdnem sérülésmentesen menekülhettek el. A csata helyszínén a bekerített és ronccsá lőtt szövetséges flotta szétszaggatott részei a főparancsnok, Villeneuve kényszerű kapitulációja után sorra adták meg magukat, vagy az angolok ejtették fogságba őket. Itt bizonyosodott be, hogy az angol hajótüzérség és az általuk használt lövegek is jobbak a franciákénál. De az vitathatatlan, hogy amíg az angol hajótüzérség igen gyakorlott, harcedzett tengerészekből állt, addig a viszonylag gyorsan felfejlesztett francia flotta már eleve nem rendelkezhetett ekkora előzetes sikerekkel és tapasztalatokkal bíró legénységgel.

Fontos összehasonlító adatként hadd álljon itt, hogy Nelson trafalgari flottájában 2232 db. löveg volt. A legkisebbek 12 fontos, a legnagyobbak 64 fontos lövedék kilövésére voltak alkalmasak. Ez utóbbiak, és a még közepesnek mondható 24-32 fontos lövedéket kilövő hajóágyúk az ún. vártüzérség lövegeivel voltak egyenértékűek. Átűtő erejük a 12 inch vastagságú palánkozat, illetve gerendázat teljes széttöréséhez is elegendő volt. Végül meg kívánjuk jegyezni, hogy Nelson hajótüzérsége a tüzerőt tekintve 6-szorosan felülmúlta a waterlooi szárazföldi csatában hadrendbe állított összes tüzérségét, beleértve minden harcoló felet.

A francia tüzérség hatékonyságát utólag fel lehet mérni, hiszen az angolok minden komoly tengeri ütközet után hivatalos írásbeli jegyzőkönyvekben mérték fel hajónként a hadi egységeikben keletkezett károkat. Az áttörésben résztvevő nagy sorhajók mindegyikét sok belövés érte a szövetségesek részéről. Az angolok könnyedén megállapíthatták volna közvetlenül az ütközet után, ha a francia hajóágyúk lövedékei csupán a Nagy Spanyol Armada kapkodva túl ridegre öntött ágyúgolyóihoz hasonlóan, már a levegőben szétrobbanva csak „sörétként” hatottak volna. De nem így történt, hiszen a Victory kormányszerkezete és árbóczata is komoly sérüléseket szenvedett, sőt a többi angol hajón is nagyon komoly anyagi-technikai károk keletkeztek, nem beszélve a tüzérségi tűznek kitett személyi állomány veszteségeiről.

         Az ütközet a szövetségesek 4408 halottját és 2250 sebesültjét hozta magával, míg az angolok saját jegyzőkönyveik szerint 449 halottat és 1214 sebesültet veszítettek. Az arány önmagában magyarázatot kínál a két flotta közötti minőségi különbségre. A csata helyszínén foglyul ejtett francia és spanyol hajókat az angolok részben „saját lábon”, részben vontatással igyekeztek saját kikötőikbe hazajuttatni. Szomorú mementója a csata befejezésének, hogy a kitörő vihar az egyébként megmenthető francia hajók jó részét éppen a rendkívül súlyos sérülések miatt még az óceánon elsüllyedésre ítélte. A franciák képesek voltak a tanulságok levonására, de hiába hoztak létre újabb, majdnem hasonló nagyságrendű flottát, nem tudtak revansot venni az angolokon.

Az angolok kezére került Santissima Trinidad később visszakerült Spanyolországba. A  hajó még 1913-ig még megtekinthető volt, majd a világhírű óriás sorhajót csak a világháborút megelőzően bontották le. Kár volt, hiszen az ilyen kategóriájú hajóból alig maradt mutatóban is egy-kettő.

A két világháború között az antant szövetségesi viszony ellenére előfordult, hogy egy a trafalgari csatából származó francia sorhajó árbóczat nélküli hajótestét, melyet több, mint egy évszázadig bitumenes jellegű konzerválással megtartottak, a gazdasági világválság sanyarú éveire hivatkozással végülis a Csatornára kivontattak és torpedólövéssel elsüllyesztették.

Ezek a fentiek csak adalékai a trafalgari csatának. A nagy tanulságokat mindig a vesztes fél kell, hogy levonja, ez esetben a franciák a csatavesztést még száz év után sem tudták teljes egészében feldolgozni, noha az egykori halálos ellenfél szövetségessé vált, de a francia hadiflotta már soha nem érte el a trafalgari csatát megelőző időszak számszerű mutatóit. Az angol haditengerészet azonban Nelson mesteri haditervének sikeres kivitelezésével igen hosszú időre eldöntötte az európai haditengerészetek erőegyensúlyát.

Bonaparte Napoleon végleges vereségéhez nem csak a lipcsei, majd waterlooi szárazföldi csatáknak, hanem Trafalgarnak is köze volt, hiszen a vereséget követően elrendelt Anglia elleni kontinentális blokád szükségszerűen vezetett a hosszú távon Napoleon bukását eredményező spanyolországi felkeléshez, illetve az oroszországi hadjárathoz. Magát az ütközetet minden haditengerészeti akadémia kötelező anyagként tanítja.

Sir Horatio Nelsont 1806 jan. 9-én temették el a St. Pál katedrálisban, emlékét az angolok a királyokéval egyenrangúként tisztelik ma is, jóllehet Nelson még életében úgy nyilatkozott, hogy alárendeltjei, tisztjei és legénysége odaadása nélkül egyetlen győzelme sem ér semmit, így a dicsőség az övékével forr össze.

 

 

 

 

Bibliográfia

 

Dr. Balázs Béla: A csillagászati és optikai távcsövek teljesítőképességének alapjellemzői, egyetemi jegyzet, Bp, 1973

Geoffrey Regan: Döntő csaták, Panem-Grafo, Bp, 1993

Jack Sweetman: Admirálisok, Zrínyi, Bp, 1999

John Keegan: A tengeri hadviselés története, Corvina, Szekszárd, 1998

Marjai Imre: Nagy Hajóskönyv, Móra Ferenc kiadó, Bp, 1981

Stefan Gulas, Dusan Lescinsky: A vitorlás hajók története, Madách, Bp, 1984

 

http://www.admiralnelson.org/my_life.htm

http://vlib.iit.edu/vlnavmar/history.html

http://www.hms.org.uk/

http://www.aboutnelson.co.uk/

http://www.nelson-society.org.uk/