A
széttagolt német fejedelemségek a 19. században már egy kitapinthatóan gyengülő
Habsburg birodalommal kerültek szembe, ha érdekeik érvényesítése szóba került.
A felmerülő probléma az volt, hogy ki lesz a német nyelvterületet egyesítő
vezető hatalom, a Habsburg Birodalom, melyen eddig úgy tűnt Közép-Európa
egyensúlya nyugszik, vagy a felemelkedő Porosz Királyság, vagy esetleg a két
birodalom összeolvad. Az osztrák-porosz szembenállásnak megvoltak a történelmi
gyökerei, a 18. században II. Nagy Frigyes már a Habsburgok rovására teremtette
meg az erős Poroszországot Szilézia elvételével 1740-ben. A napóleoni
háborúkban ugyan egyetértésre jutott a két állam, de a német nemzeti mozgalom
erősödésével az 1830-as évekre útjaik ismét különváltak. Ausztria katonai és
tekintélybeli fölénye azonban egészen 1866-ig érvényesült, miközben a porosz
nemzetállam megteremtette későbbi győzelmének feltételeit a nemzetiségileg
széttagolt és a fennálló viszonyokhoz mereven ragaszkodó császársággal szemben.
A 19. század második felére Poroszország már a Német Szövetség
legdinamikusabban fejlődő állama 11 millió lakossal, ipara, hadiipara (pl.
Krupp művek) igen magas színvonalú volt. Ezzel szemben a 30 milliós Habsburg
Birodalomnak csupán egyharmada tartozott a Német Szövetséghez, s az Osztrák
Császárság ipari potenciálja ugyan európai színvonalú volt, de éppen a
soknemzetiségű állami lét különböző fejlettségű részei miatt a fejlődés
lassabb, határozottlanabb volt a poroszokénál. Az
1850-es években a Habsburgok terveit egy nagy, 70 milliós birodalom
létrehozásáról senki sem nézte jó szemmel, és ez felhívta a figyelmet a
nagyhatalmak véleményének fontosságára. Sem Ausztria, sem Poroszország nem
hagyhatta figyelmen kívül, hogy konfliktusuk európai háborúvá szélesedhet, és
ez pontosan a fő célt, a német egységet veszélyezteti. Ezt elkerülni csak
rövid, lokalizált háborúval lehetett. A sikerhez a katonai felkészülés mellett
szükség volt a kitűnő diplomáciára is. E területen a század kiemelkedő
képességű allamférfija Otto
von Bismarck volt, aki tevékenységével nagy mértékben hozzájárult a poroszok
győzelmeihez.
A
porosz katonai rendszert meghatározták a földrajzi adottságok, Bécs és Prága,
valamint a francia határ közelsége, emiatt legalább két gyorsan mozgósítható
hadsereg fenntartása volt szükséges. A hadsereg békelétszáma 50-80 ezer fő
volt, ezt háború esetén 250 ezer főre tudták kiegészíteni „gyerekektől
aggastyánokig”. A katonai szervezethez a hivatásos (nemesi származású) tisztek
és a toborzott, vagy „behívott” legénységi állomány, továbbá a tiszthelyettesek
tartoztak. Utóbbiak többnyire a legénységi állományból emelkedtek ki. Az
ezredek gazdasági és beszerző egységekként is funkcionáltak. Ez a kissebb egységekben a századokig bezárólag hasonlóan
működött, beleértve az ezred, illetve századtulajdonosok meglétét is. A
napóleoni háborúk után a porosz hadsereg szükségszerű reformjára került sor,
melyben főként három személy, Scharnhorst, Gneisenau és Clausewitz (a
nemzetközi hírű „A háborúról” c. tanulmány írója) vett részt. A későbbiekben a
megvalósítás Bismarck és Moltke vezérkari főnök
nevéhez fűződik. A tisztikar képzésére 1810-ben megalapították a Katonai
Akadémiát Berlinben, 1814-ben bevezették a kötelező katonai szolgálatot (reform
eredményeképpen ez három évet jelentett, mely után két év tartalékos szolgálat
következett). Majd a tartalékos katona 40 éves koráig a Landwehr
(milícia) tagja lett, de nem csak a katonaidőt letöltöttek, hanem a szolgálatra
be nem hívottak is. Így a viszonylag kis népességű Poroszország szükség esetén
a nagyhatalmak katonai erejét megközelítő, de azoknál kitűnőbben szervezett
hadsereget állíthatott ki. A porosz katonai nevelés legendás, bár a szigort
tekintve a reform után pl. a botozás, mint fenyítés megszűnt.
A
porosz hadsereg harcászati elvei a 19. század közepére Európában a
legmodernebbek voltak. A gyalogsággal az arcvonalon egyenlően elosztott,
többlépcsős zászlóaljakból rövid ideig (az ellenséges vonalak áttöréséig)
óriási túlerő létrehozására törekedtek (ezt már II. Frigyes is használta). A
kézi lőfegyverek fejlődésével (ld. Dreyse-puska) ez
egy mélységben többlépcsős rendszer lett, melyet az ellenség tüzérségi fölénye
esetén félzászlóaljakra és félszázadokra is tagoltak
szükség szerint. Így az ellenséges tűz nem okozhatott a gyalogság tömött
soraiban óriási emberveszteséget. A felállt porosz hadsereg a széleken
nehézlovasságot vetett be átkarolás céljából, vagy ha az ütközet menete úgy
kívánta, akkor a lovasságot szükséges módon osztották, vagy koncentrálták a
megfelelő pontokon. A tüzérséget, melynek hatásos lőtávolsága a 19. század
közepén 700-2000 m között volt, tömeghadsereg ellen koncentráltan, míg kisebb
egységek ellen, zászlóaljakhoz, vagy ezredekhez beosztott tábori tüzérséggel
(kisebb űrméretű lövegek) oldották meg. Gyalogsági, vagy lovassági roham ellen
más hadseregekhez hasonlóan alkalmazták az ún. kartács-tüzelést, vagy az üreges
testű gránátokat. A tüzérség alkalmazását illetően azonban a porosz hadsereg
csak az átlag európai szintet képviselte, és Königgraetznél
pl. az osztrák tüzérség hatásosságban felülmúlta a poroszokét.
Katonapolitikai
elvként az úgynevezett „kabinetháborúk” megvívását tartották célszerűnek, csak
az előnyös (területszerző) békéig tartott a háború, melyet a porosz hadsereg és
az állam férfi lakosságának létszámveszteség-tűrőképessége határozott meg. A napóleoni
háborúkban a végső döntést akár 50-100 ezer fős veszteségek árán is hajlandók
voltak a nagyhatalmak kikényszeríteni. A porosz hadsereg azonban a fenti
körülmények miatt nem volt alkalmas a teljes megsemmisítésig való harcra. Ugyanakkor
alkalmazták pl. nyaranta az „aratási szabadságot”, mely egyaránt érdekeltté
tette a liberalizálásban a katonai vezetést és az egyént.
Logisztikai
szempontból a poroszok is az ellátó raktárak rendszerét már meglévő várakra
építették ki, melyek lehetőleg 10 napi szükségletet biztosítottak
élelmiszerből, vagy hadianyagból. Itt kell megemlíteni, hogy az 1860-as években
magas műszaki színvonalon létrehozott porosz vasúti hálózat már céltudatosan az
esetleges háborús szállításokra felkészülve hálózta be az országot, különös
tekintettel a fenyegetett határvidekekre.
Már
II. Frigyes igyekezett a 18. században a porosz hadsereg napi
menetteljesítményét (természetesen gyalogos alegységekre) 16-18 km-re javítani.
Ezt a königgraetzi csaták idején hegyes vidéken is
teljesítették a porosz zászlóaljak, vagy hadtestek. Összehasonlításképp
szerepeljen itt a francia hadsereg ekkori napi 12 km-es menetteljesítménye. Az
osztrák császári hadsereg a porosz hadsereg menetteljesítményét elsősorban
szervezési okok miatt nem tudta elérni, míg az emberanyag a poroszokéhoz
hasonló volt.
Az
élelmezés a háborús időszakban is el kellett, hogy érje a békeidőszak
mennyiségi mutatóit. Így pl. egy fő gyalogos katonánál napi 1 kg kenyér; 0,5 kg
hús; 8 dl sör (!) szükségeltetett. Egy ló napi ellátmánya 6 font zab, vagy 4
font széna. A fegyverzetre külön kitérünk.
Gyalogsági
fegyverzete a porosz hadseregnek már 1827-től a hátultöltős, papírhüvelyes
(egyesített lőszerű) Dreyse-puska volt, amelyből
1848-ig (!) 45000 db-ot gyártottak, s hozzá 22 millió töltényt. Mivel volt jobb
a Dreyse-puska az osztrák hadseregben rendszeresített
Lorentz-puskánál? Mindenek előtt a hátultöltős Dreyse-puska még a gyengébben kiképzett tartalékosoknál is
5-6 lövés/perc tűzgyorsaságot biztosított, amely gyakorlott lövészeknél
percenként 7-8 lövésre is fokozható volt. Találati pontossága 300 lépésről 65%,
míg maximális lőtávolsága 700 m-ig terjedt. Az osztrák gyalogság előltöltős Lorentz-puskája a maga
nemében kiváló fegyver volt, még az 1848-49-es szabadságharcok-háborúk idején
is. Bár tűzgyorsasága a külön-külön behelyezendő lőpor, lövedék és folytás miatt (töltés puskavesszővel) csak percenként 1,
esetleg 2 lövésre adott lehetőséget, viszont ez a fegyver is huzagolt csövű, és
a Dreyse-nél valamivel pontosabb célzott lövésre volt
alkalmas. Mint a későbbiekben látni fogjuk, a porosz-osztrák háborúban végsősoron a tűzgyorsaság döntött. Mire az osztrák
hadvezetés rádöbbent a gyorstüzelés előnyére az általuk korábban hatásosan
alkalmazott lerohanásos szuronyrohammal (Stosstaktik)
szemben, addig az elszenvedett emberveszteségek szinte előre eldöntötték a
háború kimenetelét. A szuronyt egyébként mindkét hadsereg a franciáktól átvett
ún. 3 élű bajonett rendszer szerint (leszerelhető és tőrként használható)
alkalmazta.
A
tüzérség tekintetében a fentiekben már megállapított elmaradás pl. az
osztrákokkal szemben nyilvánvaló volt, s ezért Friedrich
von Hahn hibáztatható volt, melyet Helmut von Moltke vezérkari főnök
minden lehető alkalommal fel is rótt neki. Moltke
követelésére a Krupp művektől még a porosz-osztrák háború előtt 3000 db vont
csövű löveget rendeltek, melynek teljes leszállítására Königgraetzig
nem került sor.
Az
1850-60-as évek fordulóján a csatatereken a könnyű tüzérség a 6 fontos ún. kis
löveget használta, míg a közepes, vagy nehéztüzérség lövegei 12-16 fontos
lövedékeket tudtak kilőni. A csatatereken ennél nehezebb lövegeket nem, csak
vártüzérségnél használtak. A lövegek
felerészben még a régi simacsövűek voltak, míg az újonnan gyártott ágyúk már
természetesen vont csövűek, illetve a huzagolással ellátottak voltak. A porosz
katonai akadémián is a tüzérség külön szakágat jelentett, komoly matematikai
tudást követeltek a leendő tüzértisztektől a ballisztikai számításokhoz, melyet
esetenként már meteorológiai ismeretekkel (szélsebesség) egészítettek ki. Moltke további reformjai a hadsereg 36 gyalogezredének
szervezésére és a békelétszám 217 ezer főre kiegészítésére, melyet háborúban
maximum 500 ezer főre lehetett a Landwehr és a
tartalék igénybevételével növelni, Königgraetz előtt
már megvalósultak.
A
mozgósítás egy német alapossággal kiépített hadkiegészítő rendszer keretein
belül a kerületi laktanyák tisztikarának igénybevételével az osztrák
mozgósítási rendszernél mintegy két héttel (!) gyorsabb volt. Itt a vasúti
mozgatás előnyeit az előzőekben tárgyaltuk és tény, hogy az osztrák vasúti
rendszernél a német vasúti rendszer lényegesen jobb volt.
A
katonai kiadásokat 6 millió koronáig növelték 1850-ben, Königgraetz
előtt ez óriási terhelést jelentett a porosz államkincstárnak, de mint látni
fogjuk az eredmény őket igazolta. Ugyancsak a logisztikai háttérhez tartozik,
hogy a porosz tisztikar és vezérkar a háborús készülődés során terepasztalt,
feladatismertetést, majd forgatókönyvet, plusz időszámítást (az egyes alegységek
pontos céljainak megjelölésével) alkalmazott. Ugyanakkor ők is feldolgozták pl.
a solferinói ütközet tanulságait. A terepasztalon
végrehajtott elméleti „modell”-háborúk lejátszásakor döntnököket is
alkalmaztak, épp úgy, mint a 20. század vezérkarai. Mondani sem kell, hogy a
20. század hasonló képzési rendszere éppen a poroszok által bevezetett
rendszerre épült.
Az
osztrák hadszervezés helyzete Königgraetz előtt egy
soknemzetiségű birodalom összes előnyével és hátrányával más volt, mint a
poroszoké. Mindenek előtt a törzstiszteket, illetve a hadvezetést a császári
ház tagjai, főhercegek, hercegek tartották kézben, míg a döntéseket az Udvari
Haditanács hozta. Magától értetődően a Habsburg dinasztia belső érdekeit
képviselte a vezetés és szervezés egésze. A soknemzetiségű birodalom
emberanyaga a poroszokéval szemben fölényben volt, igaz a hadsereg legénységi
állománya eleve nem érzett „elkötelezettséget” a dinasztia iránt. Königgraetznél majd látni fogjuk, hogy a magyar, szász és
erdélyi sorezredek mégsem futottak meg az óriási veszteségek ellenére sem.
Tehát ismerték a katonai becsületet, sőt a tisztikar (beosztott tisztek)
részére pl., 30 év szolgálat után a nemesség kérését biztosították. A tisztiállomány sorába polgárok, sőt, még alacsonyabb
származásúak részére is lehetőséget adtak a belépésre. Ez Károly főherceg egyik
újítása volt. Az osztrák birodalmi hadsereg a napóleoni háborúk vereségeit
kénytelen volt feldolgozni, így pl. 1845-ben 60 millió aranyforint
költségvetést biztosítottak a hadseregnek. A wagrami
ütközet tanulságait törzstiszti tanfolyamokon elemzésre, ill. vizsgaanyagként
adták ki. Az osztrák császári hadsereg háború esetére 600 ezer főt tudott
mozgósítani. Furcsa ellentéte ennek, hogy békében ez a létszám csak 35 ezer fős
volt, viszont a legénységi szolgálati idő a poroszhoz képest nagyon hosszú,
13-15 évi lekötöttséget jelentett. Az utóbbi természetesen nem a sorozott,
hanem a verbuvált legénységi állományú katonákra vonatkozott. Itt is létezett a
Landwehr intézménye, amely 18-tól 45 éves korig
mozgósíthatta a birodalom férfi lakosságának egy részét. A létszámhatárt a
háborúban kiosztható fegyverzet határozta meg. 1852-től működött az osztrák
Hadiakadémia, a Kriegschule, melyre 2 év szolgálat
után a 26 év feletti tisztek jelentkezhettek.
Az
osztrák hadsereg gyalogsági fegyverzete az 1830-tól rendszeresített Lorentz elnevezésű, elöltöltős, gyújtószeges puska volt,
amelyhez 10-10 töltényhez megfelelő lőpor, golyó és folytás
járt. Célzott lövésnél 300 m-ig elég komoly, 70-80%-os találati biztonságot
nyújtott, de nem ezért ragaszkodtak hozzá, hanem, hadd idézzünk a hírhedt Haynau táborszernagy egyik mondásából: „a disznók csak
menjenek szuronyrohamra, lőni nem tudnak...!” Természetesen a Dreyse-puska alkalmazásának lehetősége lehetséges volt, sőt
a poroszok ajánlották fel még az 1830-as években, de egy kisebb mennyiség
kipróbálásra való átvétele után az osztrák hadvezetés a lőszerpazarlásra
hivatkozva elutasította a modernizálást! Nagy árat fizettek ezért.
Az
osztrák hadsereg is rendelkezett kiemelkedő képességű vezetőkkel, így pl. Joseph Radetzky tábornagy
említendő, egykori vezérkari főnök, akinek a nevéhez a korai olasz hadjáratok
sikeres ütközetei köthetők. Egyik neveltje volt Benedek Lajos lovas
táborszernagy, a königgraetzi vesztes. Benedek Königgraetz előtt hadtestparancsnoki minőségben a solferinói vereség, illetve visszavonulás során tette
ismertté magát, sőt Ferenc József császár kegyeltje volt. Vele szemben
ellenpéldaként az ugyancsak magyar származású gróf Gyulay
Ferenc tbszgy[1]
említhető, aki alig foglalkozott a rábízott olaszországi, déli hadsereggel. Az
osztrák hadsereg rendtartására és fegyelmezési rendszerére jellemző, hogy az
ún. „vesszőfutást” csak 1855-ben törölte Ferenc József. A vesztett ütközet
utáni esetleges tizedelést még 1848-ban is alkalmazta Gyulay
tbszgy. Majd Solferinónál
közel 20000 kényszersorozott legénység dezertált... Emiatt összességében
megállapítható, hogy az osztrák hadsereg a durva kiképzés és bánásmód miatt,
mint tömeghadsereg jórészt csak arcvonaltámadásra volt alkalmas. A tisztek,
főtisztek képzettsége a poroszoké alatt maradt. Sok főtiszt csak a főnemesi
rang „kényszere” miatt vállalta (hanyagul) a szolgálatot. Ellenben jellemzőjük
volt a feltétlen dinasztiahűség. Solferínó után Gyulayt leváltották, de maradhatott Bécsben, és Benedek is
visszavonult Graetz-be, onnan hívják majd vissza. A
birodalmi hadsereg természetesen alkalmazta a Bach-korszakra jellemző
besúgórendszert.
Königgraetz
előtt a Habsburg birodalom 35 millió lakosa óriási emberanyagtöbbletet
jelentett Poroszország akkori 18 milliósra növekedett népességével szemben.
Bismarck porosz kancellár a meggyengülni látszó Ausztriát kétfrontos háborúban
akarta legyengíteni, Olaszország a porosz-piemonti
szerződés szerint 300000 embert indított az osztrák határra. Az orosz cár
örömmel asszisztált Bismarck terveihez, hiszen érdekében állt a Habsburg
birodalom meggyengítése, tekintettel balkáni céljaira. Bismarck az
osztrák-porosz háborúval a német újraegyesítés utolsó komoly akadályát kívánta
eltüntetni, ugyanakkor Berlinben is forrongott a légkör, a junkerek a
hatalmukat féltették, Bismarck a pártokkal tárgyalt, míg a háborús párt, Roon és Moltke vk-i főnök a császárnál 1866 május 3-án kieszközölték a
hadilétszám háborús szintre kiegészítését.
A
német kisállamok polarizációja is bekövetkezett. Bajorország, Würtemberg, Hessen, Hannover,
Szászország 1866 tavaszán Ausztriához csatlakozik, a poroszoktól való
félelmükben. Igaz, ezzel a kitörő háborúban szétforgácsolták erejüket, hiszen a
konfrontálódó területen a balszárnyat saját erőből nem tudták biztosítani. Végülis katonailag egyedül Szászország Albert főherceggel
csatlakozott 26 ezer fős hadseregével Ausztriához.
Königgraetz
A
hadi felvonulás április 12.-én kezdetét vette, ekkor még hadüzenet nélkül.
A két hatalom kb. 250-250 ezres
hadsereget mozgósított. A „casus belli” Holstein
okkupációja volt, melyet Bismarck borítékolt... A háború indulásakor Ausztria
látszott előnyös helyzetben lévőnek, hiszen Berlin a porosz határról 12 napi
menettel elérhető, ugyanakkor felvonulási terepként a cseh medence kínálkozott.
A korai német vasútépítés előnyét Ausztria nem vette figyelembe, így Moltke elképzelése megvalósult, az egyidejű többszörös
szállítókapacitás Ausztriával szemben fennállt. A porosz vezérkar hadi céljai a
következők voltak: megszállni Szászországot, a Cseh Érchegység (Szudéták) lezárása, utána az
osztrák erődrendszerek (Theresianstadt és Olmütz) semlegesítése, majd ellentámadás Bécsig.
Osztrák
részről ekkor már Benedek tbszgy. parancsnokként a
térképen az Elba folyása mentén helyezte el csapatait. Természetesen Königgraetz helyrepofozott erődje még nem került szóba egy
lehetséges csata helyszínéül, viszont a poroszok mozgása Szászország és
Hannover megszállása után erre irányult, így Benedek kétségbeesett gyorsasággal
irányította csapatait Olmützből a cseh Érchegység
irányába. Az osztrák hírszerzés egyébként siralmas volt, noha Tegetthoff admirális öccse ezredesként jól szolgálta
Benedek tbszgy.-t, olyannyira, hogy a vereség után
parancsnokával együtt kívánták leváltását.
A
porosz hadmozgás a napóleoni excentrikus, külsővonalas hadvezetési elv helyett,
jól időzített offenzív hadvezetést tervezett az Elba vonalán. Moltke vk-i főnök hazárdírozott ugyan, de eltalálta, hogy Benedek egy
„megerősített helyen” várja a porosz támadást. Igaz, a poroszok nem merték
egyesíteni erőiket, várták, hogy az osztrákok kilépnek-e a külső vonalakról,
azaz a cseh hegyi utakról.
A
porosz-osztrák háborúban az ún. találkozó-előütközetek
vezették be a főseregek későbbi támadását. Ezek közül az első a náchodi-wisokowi-skalnitzi volt. Porosz részről a kb. 30
ezer fős hadtestet Steinmetz altbgy.
vezette. Az osztrákok elmulasztották az útvonal rendes lezárását, azaz nem
akadályozták a poroszok belépését a cseh határon. Benedek tbszgy.
kiadta a támadási parancsot Ramming altbgy. részére a VI. hadtest parancsnokának A végrehajtás
siralmas volt, a mindössze 5000 fős porosz alegység 12 ágyúval nem csak
feltartóztatta, hanem meg is verte a szemből szuronyrohammal támadó
osztrákokat, 6000 fős vesztesége volt a császári hadseregnek. Az osztrák
hadvezetés egész egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy a tömegrohamok
elrendelésével csak a halottak számát gyarapítja.
A
második előütközet szintén talákozóharcként zajlott
le június 27.-én Trautenau város előtt. A második
porosz hadosztály be is vonult a városba. Osztrák részről Ludwig
von Gablenz tbgy. vállalta
X. hadtestével, hogy visszaszorítja a poroszokat a trautenaui
szorosnál. Gablenz alakulatai a város feletti
dombokról rohamoztak, ezúttal azonban az osztrák tüzérség 70 lövegének
támogatásával. Itt nem érvényesült a porosz gyorstűz előnye, és a kialakuló
közelharcokban az osztrákok győzni tudtak. Ennek ellenére óriási volt az osztrák
áldozatok száma (4700 fő, ebből kb. 1000 magyar). A rohamozó császáriak tiszekből is kb. 200 főt veszítettek, természetesen ezek
beosztott tisztek voltak. A porosz veszteség 1330 főt tett ki. Ez volt az
osztrák hadsereg egyetlen sikeresen megvívott előütközete
Königgraetz előtt.
Június
26.-án a császári főhadiszállás úgy döntött, hogy meg kell támadni Frigyes
Károlyt, és így az osztrákok beékelődnek az 1. és 2. porosz hadsereg közé,
melyek ekkor még hét nap menettávolságban voltak egymástól. Erre a célra 70
ezer főt különítettek ki, és helyeztek el ismét védekező (feltartóztató)
feladattal Podol falu mellett. Így alakult ki a turnai találkozóharc, melyet osztrák visszavonulással és
4/1 arányú áldozati aránnyal zártak. Június 27.-én a poroszok körbekerítették Münchengraetzet, majd a musky
hegyi tábort is. Óriási harc alakult ki, két császári zlj[2].
áldozta fel magát, hogy a platóról visszavonulhasson Clam-Gallas
gróf I. hdt-je. A visszavonulás sikerült, ám a
poroszok Jicinig üldözték a császáriakat.
Albert szász herceg védte a várost, s az osztrák „Iser”
hds. Elveszítette az összeköttetést, aminek
következtében az osztrák vereség 5600 fő veszteséggel járt együtt. Benedek
felelősségre kívánta vonni gróf J. Sternberg v.őrgy.-ot. Ebből sem lett hadbírósági eljárás, mint a
későbbiekben leváltott két hadtestparancsnok esetében sem. Az Iser hadsereg a jicini platón
kívánt védelemre berendezkedni, de Clam-Gallas
felelőtlensége miatt itt is nagy veszteségeket szenvedtek el. Csak a szász
testőrség áldozatai árán tudott a I. hdt.
visszavonulni Königraetz irányában. Clam-Gallast Benedek tbszgy.
azonnal leváltotta és Bécsbe küldte, hogy hadbíróság elé állítsák. Mondanunk
sem kell, hogy a gróf megúszta, hiszen a dinasztia nem kívánta büntetni a saját
kebeléből származó arisztokratákat. Skalitznál
Benedek a fiatal Tegetthoff ezredes hírszerzőfőnök
veszélyjelzése után mindenképp meg akarta állítani a porosz előrenyomulást,
hogy a háta mögött leselkedő másik porosz hadseregre is összpontosíthasson.
Azonban hibát követett el, a skalnitzi védelem élére
Lipót főherceget jelölte ki. Lipót képzetlen katona volt, de mivel Benedek
ekkor gyomorgörcsökkel küszködött, így Krismanic altbgy-ra hárult a felelősség, hogy időben lépjen, amit
„természetesen” elmulasztott. A cél a porosz trónörökös visszaverése lett
volna. Ekkorra azonban már az osztrák vezérkar is tisztában volt azzal, hogy a
két porosz hadsereg egyesülését csak óriási erőfölénnyel, plusz túlerejű
tüzérséggel lehet megakadályozni. A porosz vk-i
főnök, Moltke is jól tudta ezt és ravaszul ollóba
kívánta csalogatni az osztrákokat, akik a közelebbi és gyengének tűnő kisebb
porosz erővel, a Frigyes Károly vezette 1. hadsereggel kívántak először
leszámolni. Erre Goblenz korábbi győzelmének fényében
remény is volt, csak a végrehajtás nem sikerült. Három osztrák hadtest, mintegy
70000 fővel állt szemben 30000 porosz katonával, akiket Steinmetz
altbgy vezetett, és csak 105 ágyújuk volt. Benedek
nem fogadta el a tervet (itt már egy karrier vége látszik), így az
összpontosításból két hdt., a VIII. és a VI.
visszavonult a fősereghez. A medence üres lett Skalitz
előtt. Lipót fhcg megsértődött és egy zlj erőt küldött felderítésre, mely teljesen megsemmisült.
Ebből csatlakozó harc lett, ez a skalitzi utolsó
előütközet, mely a königgraetzi főütközet előképeként
kellett volna, hogy figyelmeztesse az osztrák vezérkart. Nem így történt. Lipót
fhcg. nemtörődöm magatartása feltűnő volt. Az
osztrákok Skalitz házai közé szorultak és a 14500 fős
hadtestből 4800 fő veszteség lett, azért nem több, mert a császári tüzérség itt
is helytállt és segítette a visszavonulást. Lipót fhcg.
szerint a beosztottak hibái okozták a vereséget és hihetetlen, de később a
császári vezérkar ebből annyit emelt ki, hogy a hadtestparancsnok szándéka
ellen alakult ki az ütközet.
Ezt
követte Goblenz kudarca Eipelnél
28 zászlóaljjal Ágoston porosz fhcg. 26 zászlóalja
ellen. Az osztrák tüzérségi fölény egy ideig kiegyenlítette a felvonuló porosz félzászlóaljak gyorstüzelésének hatását, bár Staudenz városát a poroszok mégis elfoglalták, és a Goblenz segítségére siető Grivicic
is visszavonulni kényszerült, majd Trabenaut
városának elvesztése után fogságba is esett. Szégyen szégyen
után következett.
Az
osztrákok Dubenetz-nél alakítottak ki újabb
hadállást. A porosz vezérkar nem tudta, hogy végülis
sikerül-e mindkét porosz hadseregnek egyesülve megütközni az osztrák
fősereggel. Ugyanakkor a porosz 1. hds. parancsnoka,
Frigyes főherceg lenézte Helmut von Moltke tábornagy parancsnokot köznemesi származása miatt
(az arisztokrata gondolkodásmód a poroszoknál is létezett) az utasításokat,
parancsokat szabotálta, ezért Moltke Vilmos királyhoz
fordult, megtáviratozva, hogy veszélyben az egyesülés, és a hadjárat célja. A
válasz nagyon hamar megérkezett Frigyes herceghez enyhe fenyegetéssel,
„veszélyben a dinasztia, utasítom az egyesülésre”. Ez ellen egy porosz herceg
tovább nem pökhendiskedhetett, csupán végrehajthatta
az uralkodó és a háttérben maradó Bismarck kancellár akaratát. A porosz seregek
megindultak.
Benedekék
még nem tudtak a skalitzi vereségről, azt a bevonuló
meggyötört csapatoktól tudták meg. A megdöbbent parancsnok azonnal leváltotta
Lipót főherceget, és hazazavarta. Krismanic altbgy is jellemző módon reagált. Először Goblenz altbgy-t, majd Lipót
főherceget hibáztatta, utána, mivel kidühöngte magát, lefeküdt aludni. Benedek
parancsnok tisztában volt azzal, hogy a megmaradt Iser
hadsereg kettő, plusz a fősereg három teljes létszámú hadtestével, plusz a még
érintetlen lovas hadosztállyal és a valóban komoly erőt jelentő 630 löveggel
most már mindenképp el kell vállalni a poroszok egyesülése előtt a döntő ütközetet.
De a győzelembe vetett hit ekkorra teljesen semmivé lett az osztrák
hadvezetésben.
A
császári hadsereg ezt követően a dubenetzi (jicini plató) fennsíkra vonult, ahol elképzelésük szerint
tüzérségük a szemközt felfejlődő ellenséget eredményesen lőheti. A támogatásra
kijelölt lovasságot a hastestparancsnokként
tehetségtelen, de jó lovas gróf Festetics Tasziló altbgy.
vezette. Moltke sürgette is a felvonulást, azonban a
támadó porosz hadtesteket Festetics ideiglenesen megállította, majd Schveinshaedelnél újra felvette a harcot, de a porosz
gyorstűz elől végleg vissza kellett vonulnia, és átkelt az Elbán. Ez a
hadmozdulata a kolozsvári ezred kétharmadának pusztulását jelentette. Az
áldozat mégsem volt hiábavaló, mivel ez alatt az idő alatt Benedek egy 15 km
mély, és 10 km széles sávban felállíthatta hadtestjeit,
és a széleken a lovashadosztályokat. Itt mégsem került sor a döntő ütközetre.
Benedek rádöbbent, hogy bármilyen felállást választ, a vereség csaknem
bizonyos. Táviratot küldött Ferenc József császárnak, melyben őszintén és
teljes részletességgel tájékoztatta a császárt a hadi helyzetről. Ferenc
József, akinek pedig Benedek volt a kedvenc hadvezére, már most eldöntötte,
hogy leváltja a fővezért. Az osztrák csapatok megkezdték a visszavonulást Königgraetz erődje felé. 20 km-t vonultak vissza az osztrák
hadosztályok, miközben elkeseredett parancsnokuk ismételten táviratban kérte a
császártól a békekötést, mivel hadserege katasztrófáját elkerülhetetlennek
látta. A válasz szinte azonnal megérkezett, idézzük is, hiszen megvilágítja
Ferenc József gondolkodását: „Békekötés lehetetlen. Megparancsolom kezdje meg –
ha kikerülhetetlen – a visszavonulást. Került sor csatára?” Ezzel Ferenc József
az utókornak bebizonyította, hogy nem volt képes felfogni a tényleges
helyzetet, ugyanakkor nem érdekelte tízezrek pusztulása, csak a dinasztikus
érdek. Ám a felelősséget az északi hadsereg parancsnokára, Benedek
táborszernagyra hárította.
A
parancsnok ebben a helyzetben nem tehetett mást, mint amit tett, vállalta a
küzdelmet. Életében először és utoljára vezetett egy egész hadsereget. De
embereiért a teljes felelősséget vállalnia kellett, így elhatározta, hogy
megvívja Königgraetznél a döntő ütközetet, védekező
hadállásban, hiszen teljesen tisztában volt a poroszok eddig követett
taktikájával és erejével. Felmérte, hogy kimerült hadosztályai már csak a
tüzérség védernyője alatt és a lovasság maximális
támogatásával képesek valamennyire megmenteni a helyzetet. Érdekes ismerni
Ferenc József titkos leveleit, melyeket Benedeknek közvetítettek (mindkettő
elégetésre került), ezekben kötelezte katonáját a halálig tartó kitartásra.
Július
2.-án Benedek Lajos tbszgy. parancsot ad ki: a
hadsereg nem hátrálhat tovább, mindenkitől maximális helytállást követel.
Védelmi ütközetre készül, lövegeit, kb. 500 ágyút 4 km-es szakaszon belül (Chlum-Problus között) összpontosítja. Ezzel 10 m-enként
állít egy-egy osztrák ágyút, legalábbis elvileg. A valóságban a lövegek részben
mélységben is tagolva álltak. Rendelkezésére állt 52 zászlóalj, 5 lovashadosztály,
majd a tartalék 63 zászlóalj, és 82 lovas század. Ez 125 ezer fő csatarendbe
állását jelentette.
A
porosz trónörökös eközben támadni kívánt, de az írásos parancs Moltkéhoz került, aki szerencséjükre azonnal rádöbbent,
hogy az egész osztrák hadsereg áll a másik oldalon.
A
császári hadsereg hadtestparancsnokai, így Ernő főherceg, és Goblenz altbgy. máris megszegték
Benedek parancsát, nem a számukra kijelölt hegyhátat kívánták megvédeni, hanem
az azelőtt fekvő Bistritz-völgyet. Ezzel kitették gyalogságukat
a már jól ismert porosz gyorstüzelő fegyverek közvetlen közeli gyilkos tüzének.
További hibák: Festetics gróf sem a kijelölt helyén sorakoztatta lovasságát,
hanem attól balra, ezzel üres területet hagyott, ami azután súlyos
következményekkel járt. Egyedül Albert szász trónörökös kért Benedektől
engedélyt, hogy hadtestjét hátrább hozza, a Problus-Prim hegyek vonalára. Az engedélyt megkapta.
Benedek parancsnok észrevette a hadtestparancsnokok önkényes változtatásait a
felállásban, de már nem volt idő a korrekcióra, így az osztrák balszárnyon egy
nagy félkörív alakult ki, s ez az Elbához csatlakozott. Ezzel zárult július
2.-a.
Július
3.-án hajnalban zuhogott az eső, ám a porosz hadsereg a parancs szerint
megindította támadását. Elöl August von Wilhelmhorn tábornok a 8. porosz ho.-val.
A Sadowa-Chlum állás előtt az osztrák tüzérség heves
ágyútűzzel fogadta őket. Utána a 7. hadosztály támadott Francesky
altbgy vezetésével. Benatek
falu, illetve az erdős maslowedi hegy a Wobora erdővel állta útjukat, és az állandóan tüzelő
osztrák ütegek. Az erdő birtoklásáért kegyetlen közelharc alakult ki, végül a
porosz zászlóaljak kiszorították a többször is ellentámadó császáriakat.
Majd látni fogjuk, hogy az osztrákok belementek a számukra hátrányos
közelharcokba egy-egy erdőben, vagy faluban meg-megállítva porosz
ellenfeleiket. Ezek a harcok mindig bizonyították a porosz gyalogság
gyorstüzének hatásosságát, és az emberveszteség majdnem mindig 5/1 arányú volt
a poroszok javára. Festetics gróf vegyes alakulatokkal szembe támadott, a harc
során el is lőtték a lábfejét, majd helyettese, Mollinary
altbgy szuronyrohamot vezényelt, ami kezdetben
eredményesnek tűnt, de összeomlott a porosz zászlóaljak gyorstüzében. Fleischacker dandárja szétesett, sőt Pöckh
ezredes is elesett. Az erdőért folytatott kilátástalan harcot végül maga
Benedek szüntette meg, szigorú paranccsal.
Közeledett
a porosz 2. hadsereg, és az osztrákok ezúttal is elmulasztották a lovassági
harcászati felderítést. Sadowánál Horn altbgy a porosz VIII. ho. parancsnoka
lassan megkezdte az átkelést a Bistricz folyócskán.
Éppen ekkor érkezett a porosz oldalra Vilmos király, Bismarck és Moltke kíséretében. Megállapították, hogy az osztrákok
alaposan belebónyolódtak az erdei harcokba. Horn altbgy is követett el hibát, mivel hadosztályát az osztrák
tüzérségnek vezette, mire azok a tőlük kitelhető legerősebb tűzzel válaszoltak.
A porosz támadás időlegesen elakadt. Ugyanakkor késett a porosz trónörökös
második hadserege. Egyetlen előreküldött dandárja, Alvensleben
v.őrgy. már támadásba lépett, de az osztrákok nem
ismerték föl, hogy a második hadsereghez tartozik, amelyik még délre sem tudott
a csatatérre felfejlődni. A császári tüzérség majdnem megsemmisítette az erdőbe
szorított és kitörni készülő III. porosz hadtestet, akik halálra szántan
küzdöttek, majd megdöbbenve tapasztalták, hogy az ellenséges tüzérség egy része
Chlum tájékára kezdett lőni. Ők még nem fogták föl,
amit Moltke éles szemmel azonnal detektált, hogy most
már valóban küszöbön áll a porosz trónörökös második hadseregének oldaltámadása
az osztrákok ellen. Vilmos szivarral kínálta kedvenc vezérkari főnökét, aki
kettőt is kivett, és jókedvűen ropogtatta, majd Bismarckkal együtt rágyújtottak
az ünnepi szivarokra. Ekkor hangzott el a későbbi vaskancellár híres mondata:
„Felség! Ma nem csak a csatát, hanem a hadjáratot is megnyerte.” Ez utóbbira
persze még várni kellett, hiszen a trónörökös hadserege csak lépcsőzetesen
fejlődhetett fel, és ezt Benedek is tudta, kiszámítva, hogy még másfél, két
órája maradt valamilyen eredmény kicsikarására, ezért utasította a két tartalék
hadtestet, Thurnt és Mollinaryt
az azonnali beavatkozásra. A swiepi erdőt immár 40
osztrák zlj támadta zeneszó kíséretében, azonban a
kimerült porosz védők nemsokára megdöbbenve tapasztalták, hogy az osztrák
tüzérség megszüntette a rájuk irányuló tüzelést, a gyalogság pedig
visszavonult. Megmenekültek. Az értelmetlen erdei öldöklés után Benedek rákényszerült a du. 13 óra után beérkező
második porosz hadsereg ellen vezényelni még intakt 32 zászlóalját, és maradék
lovasságát. Ez 59000 gyalogost és 4000 lovashuszárt
jelentett. Gróf Thun osztrák altbgy
azonnal kiértesítette zászlóaljparancsnokait, utasítva őket a harc felvételére.
Thurn und Taxis főherceg altbgy
a 2. lovasho. parancsnoka mégis üresen hagyta az
északi peremet, elmulasztva az egyébként kötelező harcászati közelfelderítést (7 km). Henriquez
v.őrgy. a bécsi helyőrség „büszkesége” a harc helyett
alakulatával együtt átmenekült az Elbán, helyükön magyar huszárezredek véreztek
el, őket szerencsére két tábori üteg tüze mentette meg a teljes
megsemmisüléstől. De önfeláldozásukkal az egész osztrák hadsereg
visszavonulását lehetővé tették.
Thun gróf
szintén önhatalmúlag visszavonult, át az Elbán, így küszöbön állt a teljes
összeomlás. Hogy ez nem következett be, az a porosz Hiller
altbgy hibája volt, ugyanis alakulatával az osztrák
III. hdt-re támadt, és a császári tüzérség ezúttal is
helytállt. Csoda volt, hogy az összeomlást a még rendelkezésre álló
alakulatokkal lassítani lehetett. Jellemző, hogy magát Benedek főparancsnokot
és vezérkarát majdnem elfogták Lipa hegytetején a
poroszok. Az osztrák tüzérség híressé vált halálütege ekkor majdnem teljes
legénységével és Groeben százados parancsnokkal
együtt pusztult el. Utolsó kartács-sortüzüket már 20 m-ről adták le a rohamozó
poroszokra.
Albert
szász csapatait is megsemmisülés fenyegette, Herwath
porosz hadosztályai által. A szászok azonban szinte végig kitartottak. Közben
sorra estek el a még osztrák kézen lévő falvak, Alsó és Felső-Prim,
majd Problus. Edelsheim
huszárai és a szász-osztrák tüzérség helytállása mentették meg az osztrák
hadsereget a teljes bekerítéstől. Ekkor Benedek lelkileg furcsa mód feltámadt
és a legközelebbi zászlóalj élén ellentámadást vezényelt Chlumnál.
Sokan követték a harcba. A Habsburg főhercegek becstelenül viselkedtek, közülük
Ernő főherceg teljes alakulatát (III. hdt.)
visszahagyta, vk főnökével rohamoztatott, aki az első
sorok között halt meg katonáival. Ekkor már Goblenz
10. hadtestje is hátrált, őket is a tüzérség fedezte,
de a közelben lévő ütegek személyzete az ágyúk között halt meg.
Benedek
még mindig nem adta fel a harcot. Bár az általános tartalék hadtestjei
is megfogytak, mégis a chlumi irányban erőltette az
ellentámadást, melyet Ramming altbgy
ugyan megpróbált halogatni, de itt sikerült egy kis részgyőzelmet elérni Hiller altbgy porosz hadteste
ellen. Hiller sem futott el, katonái között halt meg.
Az utolsó ellentámadást Gondrecourt osztrák v.őrgy. rendelte el egy 20000 fős vegyes (magyar, szász,
erdélyi, és olasz) zászlóaljakból összehozott alakulatnak. Ezt a támadást a
hadtörténelem leggyászosabb ellentámadásának minősítik ma is. Gondrecourt mellesleg nemzetiség és magyargyűlölő volt, és
már pontosan tudta mi várható. Ennek ellenére az általa halálba küldött 20000
ember a Radetzky indulóra támadott, mintegy 20
percig, majd 10000 fő veszteség után a támadás összeomlott. Ezt a támadást írja
le Geoffrey Regan, mint a
„színes ruházatú középkor hadseregének ütközetét a csukaszürke mundéros modern
kor első hadseregével”. Az ismeretterjesztő szintű hadtörténeti könyv
természetesen nem tárgyalhatta a fentieket részletekbe menően, de bizonyos,
hogy Regan is tisztában volt azzal, hogy a kegyetlen
ütközet alatt emberek tízezrei pusztultak el dinasztikus és politikai érdekek
érvényesítése miatt.
Az
osztrákok visszavonulását ezután három nehézlovas hadosztály: Holstein-Glückburg szász herceg, gróf Coudenhove
v.őrgy. és Zaitsek Károly v.őrgy. alakulatai segítették. 1813 óta nem volt ilyen
méretű lovasütközet, mintegy 25000 fő csapott össze
és ezek a huszárok du. 16-17 óra között kb. 40 percnyi helytállásukkal
lehetőséget adtak az osztrák főerők visszavonulására a königgraetzi
erődhöz. Természetesen a még működő császári tüzérség is helytállt, Benedek
személyesen kérte meg Gottfried Hoffbauer
tűzalezredest, hogy tartson ki. Az alezredes 220
megmaradt lövegével bár nagy veszteségek árán, és állandó visszavonulás
közepette, de végig kitartott. Így még este 21 órakor is védték a feltorlódott
mintegy 100000 főt az Elbán történő átkelésben. Helytállásuk joggal érdemelte
ki az ellenfél elismerését is. A szászok gyengébb fegyverzetük ellenére saját
erejükből vonultak el Olmütz irányában. Este a königgraetzi vár parancsnoka elárasztatta
a környéket, emberek és lovak ezrei maradtak a vízben. A várkaput viszont bezáratta, amit végül Benedek parancsára nyittatott ki
újra. Benedek emberileg ekkor minden tőle telhetőt megtett a még élő sebesültek
biztonságba helyezése érdekében. Königgraetz
előterében a tényleges csatatéren mintegy 50000 ember maradt holtan.
Moltke
maga is megrendült, hiszen látta Gondrecourt
alakulatának halálos rohamát, ami után rosszul lett, majd pihenőt rendelt el,
és a porosz hadsereg nem üldözte tovább a megvert osztrákokat, a sebesülteket
pedig a poroszok szedték össze és próbálták életben tartani. Epilógusként
rögzíteni kell, hogy júl. 3.-án, a nagy csata estéjén érkezett meg a vereség
híre a Hofburgba. Ferenc József nem az elesett
katonáit, hanem dinasztikus elképzelésének összeomlását siratta. Eközben
Benedek tbszgy. útba indította serege maradványait Olmütz irányába. Itt kapta meg Ferenc József parancsát,
hogy Bécs védelmében vezényelje csapatait a fővároshoz. Ez értelmetlen lett
volna, végülis a X. hdt.
mintegy 17000 emberét és 4 lovas hadosztályt indított útba a végig becsülettel
helytálló Holstein-Glückburg főherceg vezetésével a
főváros védelmére. Benedek helyreállította a hadseregben a rendet, és várta a
leváltását elrendelő császári parancsot. Ez meg is érkezett, bár a tbszgy. majd csak Bécsben tudta meg, hogy nem csak leváltották,
de hadbíróság elé is kívánják állítani. A tisztesség kedvéért jegyezzük meg,
hogy a hadbíróság a császári leváltást jóváhagyta, de a nyugállományba
helyezésen túl nem büntette az amúgy is lelkileg összetört táborszernagyot. Az
osztrák hadsereg új parancsnoka Franz Johann tábornagy lett, Albrecht főherceg egykori századosa,
aki kemény kézzel helyreállította a rendet, és a már Bécsből menekülésre
készülő császári család is megnyugodhatott, mivel 70000 főt összpontosított a
főváros védelmére. A bécsi polgárok körülbelül ekkorra ismerték meg a königgraetzi csata titokban nem tartható részleteit, és
követelték Ferenc József lemondását. Ez nem következett be, akárcsak Miksa
hazahívása Mexikóból, utóbbit a felkelők végezték ki. A Habsburg dinasztia
túlélte a königgraetzi ütközetet, noha a
tehetségtelen és semmivel sem törődő főnemesi vezérkar (főhercegek és társaik)
nem vették tudomásul a kegyetlen tényeket, pl. azt, hogy az osztrák hadsereg hadtestjei elveszítették személyi állományuk közel felét. A
veszteségekből és vereségből azért tanult az osztrák hadvezetés, bár az ezt
követő 48 évnyi békeidőszak már nem tette komoly próbára az Osztrák-Magyar
Monarchiává átalakult császárságot. A Königgraetz
után Magyarországra átmentett Erzsébet császárnét a magyarok valóban
megszerették és némi köze volt az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéshez.
Bismarck
nem aknázta ki nagy győzelmét. Tudatában volt, hogy a legyőzött osztrákok is
németek és a császárság a porosz vezetéssel kialakuló Németország partnere és
szövetségese lesz a következő időszakban. Természetesen nem tudhatta, hogy az
első világháborúban éppen a meggyengülő Monarchia mekkora terhet jelent majd
Németországnak. Mindenesetre Bismarcknak köszönhető, hogy a prágai békét úgy
kötötték meg, hogy az Osztrák Császárságtól egyetlen négyzetkilóméter
területet sem vettek el. A két nagy német állam részben közös történelme még 52
évig folytatódott.
Sedan
Sedan városa a Meuse folyó balpartján két domblánc között helyezkedik el. A város
története a német-francia hatalmi vetélkedéshez kapcsolódik többszörösen. Sedan és környéke a 20. század mindkét világháborúját
megszenvedte. Azonban a francia nemzeti történelem legszégyenletesebb veresége
is itt következett be 1870 szeptember 2.-án. III. Napoleon
francia császár itt kapitulált Vilmos porosz király, Bismarck és Moltke vezérkari főnök előtt. E megalázó esemény a franciák
számára még ma is a katonai összeomlás szimbóluma.
Az ide vezető út tanulságos, de ennek diplomáciai,
katonapolitikai és katonai előzményeit meg kell értenünk ahhoz, hogy az
eseményeket és következményeiket értékelni tudjuk. Ma jórészt minden történész
egyetért abban, hogy Sedan nemcsak egy korszakhatár,
hanem a XX. század nagy világháborúinak és nacionalizmusának is előképe volt. A
porosz-francia háborúnak, akárcsak a megelőző porosz-osztrák háborúnak is a
német kérdés rendezetlensége volt a fő motiváló tényezője. Nézzük meg ezt kissé
alaposabban. A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus a nemzeti
törekvések támogatása helyett létrehozta a Német Szövetséget, tovább csökkentve
a Napoleon által jól megnyirbált kis tagállamok
számát. Így a Német Szövetség 5 királyságból, 8 nagyhercegségből, 9
hercegségből, 13 fejedelemségből, plusz 4 „szabad városból” tevődött össze.
Létrehozták a majna-frankfurti szövetségi gyűlést, amely azonban nem volt igazi
parlament. Írott alkotmányt 6 állam kapott, jellemzően a Poroszország és
Ausztria közöttiek, köztük Szász-Weimar (1816) és
Bajorország (1818) volt igazán jelentős. A frankfurti szövetségi gyűlés hatalma
nem terjedt ki egy szövetségi hadsereg felállítására sem. Így Clausewitz az egész német kérdést a „kard erejével” jósolta
megoldani. A végrehajtásra azonban csak Poroszország, vagy Ausztria lehetett
elég erős. Ausztria pozícióját a bécsi döntés során a császárságnak juttatott délnémet területek erősítették. Viszont éppen a bécsi
döntés ítélte Poroszországot a közép-európai érdekszférában való részvételre, s
ez elvezetett a porosz-osztrák háborúig. A Habsburg birodalom 30 milliós
soknemzetiségű államalakulatával szemben a 11 milliós porosz királyság homogén
német maradt, de a potenciális osztrák előny beéréséig idő kellett. A
Habsburgok „okulva” a napoleoni háborúk zűrzvarán és sok nagy vereségén, kifejezetten a konzervatív
változatlanság hívei voltak, a folyamat azonban megindult, megállítani csak
időlegesen lehetett, pl. 1848-49-ben. A mi témánkhoz a fordulópontot
Franciaország ismételt felemelkedése jelentette, ezen belül szimbólikusan
1840-ben I. Napoleon holttestének ünnepélyes
hazahozatala Szent-Ilonáról. A poroszoknál a 19. század második felétől már
működött a német nemzeti piac, s ez szerepüket tovább erősítette.
Az ún. „lokalizált háború” gondolata jól ismert volt, de
alkalmazásához legalább egy kitűnő politikus is kellett. Ez a politikus Otto von Bismarck lett. A kevéssé poroszos jellemű
politikus Göttingenben, majd Berlinben tanult főleg
jogot, de diplomáciát is. Épp ezért 1833-ban már diplomáciai feladatot
teljesített. Jelleméhez hozzátartozott, hogy a megfeszített munka mellett
párbajozott, vadászott és szerelmi élete is híres volt. 1849 után IV. Frigyes
Vilmos a frankfurti nemzetgyűlésbe delegálta porosz követként. Innen kezdve
Bismarck útja egyenesen ívelt felfelé. Pétervári,
majd 1862-ben párizsi nagykövet, visszatérésekor pedig kancellár. Az 1860-as
hadseregreform körüli viszályt szintén ő oldotta meg, de már 1862 szeptemberi
parlamenti beszédében célzott arra, hogy égető problémájukat, a német
egyesítést nem parlamenti vitákkal, hanem „vérrel és vassal” fogják megoldani.
A diplomáciában és katonapolitikában Európa legkiemelkedőbb államférfia
volt, gondolkodására jellemző, hogy ellenfeleit, akár a sakkban, mindig több
lépéssel megelőzte, vagy teljesen kiismerte. Az osztrák-porosz háború
megnyerése nyilván a porosz hadsereg és Moltke
vezérkari főnök érdeme volt, de csak Bismarckkal együtt. Königgraetz
után a kancellár már tudta, hogy a következő ellenfél a látszólag erősebb
Francia Császárság lesz.
Ellenfélként Bonaparte Lajos, mint III. Napoleon
jelent meg, aki kalandos, sőt kalandor összeesküvő, és börtönviselt előélet
után 1848 dec 10.-től Franciaország elnöke, majd
sikeres államcsínye után 1852 dec. 2.-án visszaállította a Francia
Császárságot, és III. Napoleon néven a sedani vereségig császár is volt. A francia-porosz viszony
porosz oldalról az 1806-os vereség után ellentmondásos volt. Jelentkezett a francofóbia, illetve a revans
várása is, melyre azonban csak 1870 szeptemberében került sor. Gazdaságilag a
két állam közt a kapcsolat fejlődött. A politikában érdekes módon egy francia
revíziós igény is rontotta a viszonyt, ld. Eugéne
császárné 1863-as tervét, lényegében a nagy napoleoni
birodalom visszaállításáról. Hogy ez illuzórikus volt, azt bizonyítja, hogy Eugéne császárnét, az egykori grófnőt és szépasszonyt a
kortársak Sedan után joggal nevezték III. Napoleon és Franciaország rossz szellemének. A francia
hadsereg azért jó eszköz volt, hogy az elképzelt európai újraosztozkodásban,
pl. krími háborúban, majd Solferinonál előkelő helyet
biztosítson a Francia Császárságnak.
A porosz-francia háborút a spanyol trónra meghívott Hohenzollern Lipót porosz herceg jelölése körüli
szándékoltan kiélezett vita váltotta ki, mint „casus
belli”. Óriási felháborodást és kavarodást okozott a francia és európai
diplomáciai körökben is. „Egy porosz herceg a spanyol trónon, van-e még akarata
Franciaországnak?” Eugéne a dinasztia bukásával
érvelt, míg Boeuff hadügyminiszter egy kirobbanó
háborúra 300000 katonát ígért III. Napoleonnak.
Természetesen a higgadt porosz uralkodó habozott, míg Bismarck kárörvendően
keverte a háttérből a biztos kártyákat. A franciák számítottak Ausztria
részvételére (a königgraetzi kudarc revansaként), és természetesen Olaszországra is. Párizsban
elbizakodott nyilatkozatok kaptak nyilvánosságot, pl. „újra megtaláljuk az utat
Jénába!” Lipót főherceget Belgium és Anglia is óvta a spanyol tróntól a
számukra is kedvezőtlen konfliktus esetleges kiszélesedése miatt. Furcsa
helyzet alakult ki, miután a francia külügyminiszter (Eugéne
sugalmazására) már úgy nyilatkozott, hogy a porosz kormány bocsánatkérése
nélkül a kormányt holnap a háborús ellenzék megdönti. Bonaparte Lajos született
kalandor volt, de kétségtelen, hogy Eugéne befolyása
alatt állt, így a gordiuszi csomót ismét Bismarcknak kellett megoldania. Ez a
következőképpen zajlott le: a kancellár Roon
hadügyminiszterrel és Moltkéval egyeztetett, és mivel
mindketten kívánták a háborút, így megnyugodva, a Vilmos által rábízott
választáviratot kissé átfogalmazva minden további tárgyalás lehetőségét
kizárta, és a rövidített, sértő változatot nyilvánosságra hozta. A hatás
frenetikus volt, Párizsban a tömeg az öklét rázta, és júl
19.-én már át is adták a hadüzenetet Bismarcknak. A kancellár két legyet ütött
egy csapásra. A támadó fél Franciaország, az erkölcsi felelősség III. Napoleoné, míg a „megtámadott Poroszország” életbe léptette
a délnémet államokkal kötött katonai szerződést. Így
nem Poroszország egyedül, hanem a Német Szövetség háborúzott. A nemzetközi
helyzetben Párizs reménykedett, elsősorban Ausztria belépésében, de a
Habsburgoknak elege volt Königgraetz után, így
közölték, hogy Ausztriának nincs semmilyen elkötelezettsége Párizzsal szemben.
Nyilvánvaló, hogy Ferenc József nem csak a korábbi vereséget vette alapul, de
még a hátában fenyegető Orosz Birodalmat is. Az olaszok ugyan partnerek lettek
volna, de Róma kiürítését kérték III. Napoleontól,
mire az kénytelen volt belátni, hogy nem maradt más hátra, mint egyedül
megütközni a poroszokkal.
A szembenálló erők nagyjából egyenlőek
voltak, noha a francia hadsereg régi típusú hadseregként, de nem tömeghadseregként,
Európa legjobban szervezett, és Königgraetz
tapasztalataival rendelkező hadseregeivel kényszerült felvenni a küzdelmet. A
francia haderő természetesen szintén rendelkezett harctéri tapasztalatokkal, és
sikerekkel, mint Algéria, Mexikó, Solferino. A
tisztikar egy része pedig részt vett a krími háborúban. A franciák 1860-ban kb.
600000 főt hívhattak be, míg a poroszok a Königgraetz
előtti 200-250 ezer fővel rendelkeztek továbbra is. Ez ugyan számszerű francia
fölényt jelentett, de a napoleoni tömeghadsereg
megszüntetése után visszatértek a sorozott és limitált létszámú (ténylegesen
240000 fős) hadsereghez, ami 1870-ben már csak 150000 főt jelentett. Az
ellentmondás megérthető, mivel Franciaország 1866-70-ben Algériában, Rómában,
sőt Mexikóban is le volt kötve. A reform így elodázhatatlanná vált. Az ún. „Niel-törvényt” 1868 januárjában adták ki. A szolgálati időt
öt évre csökkentve egy nemzeti gárda kialakítását tervezték, ami 1875-re már
800000 főt jelentett volna, plusz egy „mozgó gárdával” (500000 fő) a reguláris
hadsereggel együtt túllépte volna az 1 millió főt is. A törvény azonban későn
jött, így nem változtatott az 1870-es háború kimenetelén.
A francia tiszti kar közepesen iskolázott, de társadalmilag
el nem ismert volt. Utóbbi a túl alacsony beosztott tiszti jövedelmeket
jelentette. A háború kimenetelét azonban egy-egy kiemelkedő képességű főtiszt
is eldönthette, és ebből a rendszerből lépett elő pl. Bazaine
marsall is.
A francia haditerv már 1870 előtt kettő, majd három
hadsereggel számolt egy Poroszország elleni támadó háborúban. Strassbourg, Metz és Langress központokkal Mac-Mahon tbgy, Bazaine marsall és Palikao tábornok vezetésével, plusz a császári gárdával.
Volt egy védekező terv is a fenti három hadseregre alkalmazva. Ez utóbbi maradt
volna érvényben strassbourgi összevonással, metzi átvonulással, plusz tengeri tüntetéssel. A terv
időtényezője alapvetően hibás volt, mivel a németek előtt kívánta a Rajnát
átlépni. Mégsem ez történt. III. Napoleon az utolsó
pillanatban összevonta és saját parancsnoksága alá rendelte a hadsereget.
Vezénylő tábornokait ezzel hadosztályparancsnoki szintre minősítette vissza. A
döntésben mondanunk sem kell, Eugéne volt a súgó.
Ezen közben Bonaparte Lajos még mindig reménykedett az osztrák segítségben. Az
egyesített francia hadsereg 8 hadtestből állt, parancsnokait az előbb részben
felsoroltuk, de általánosságban a főtisztek nem voltak képzetlenebbek a
poroszokénál, csak hiányzott a Moltke által
tudományosan vezetett porosz vezérkar összehangoló képessége.
Mozgósított a francia hadsereg, de zavart zavar követett.
Még a térképek is hiányoztak, azaz csak Poroszországról voltak térképeik. Azt,
hogy a háború ténylegesen francia területen zajlik le, el sem tudták képzelni,
ezért nem voltak kéznél a saját területükről készített haditérképek. Július
28.-ra 202000 fő, majd aug 1.-re 238000 fő vonult ki
az Elba keleti, északkeleti határára, alaposan szétszórva. Az ún. Mozgó Gárda
felszerelése, kiképzése el sem kezdődött. A főparancsnok már csak a napoleoni név miatt Louis
Bonaparte volt, noha a háború előtti orvosi vizsgálaton vesebajt, plusz
hólyagproblémákat találtak, amiről viszont csak a császárnét tájékoztatták. De Eugéne hallgatott, hiszen neki már a dinasztia túlélése
volt a fontos, s nem III. Napoleon. Utóbbi Metzbe érve, már a vonaton rosszul lett, így ágyba kellett
fektetni, miközben a zűrzavar nem csökkent. A poroszok a königgraetzi
tapasztalatokkal (megosztott felvonulás) és döntő csata előtti egyesülést
tervezve vonultak fel. Moltke és vezérkara teljesen
bizonyos volt a győzelemben. Ennek ellenére Bismarck és Moltke
között ellentét alakult ki Sedan után, sőt Párizs
ostromakor is, végül a kancellár által képviselt politika prioritása vált
döntővé a háború alatt. A német mozgósítás aug 5.-re
462 ezer főt szállított a kijelölt területekre. A I. hadsereget a Meuse mellé tervezték, a már 74 éves Steinmetz
tbgy parancsnokságával, ami hibás döntés volt, az
öregúr majdnem keresztülhúzta Moltke terveit. A II.
porosz hadsereg Frigyes Károly vezetése alatt Metz
irányában kívánt tevékenykedni, tegyük hozzá, hogy Frigyes Károly kitűnő
hadvezér is volt. A III. hadsereget a trónörökös vezényelte, ez délnémet egységekből állt össze, vele utazott Bismarck és Roon hadügyminiszter is. A vezérkari főnök külön dolgozott
három szekcióval, amely a mozgósítást, vasúti szállítást, és a felderítést
irányították. Még a mai szemmel is tökéletes emberi „kompterkvartett”
volt Moltke és három ezredese, ahogy ez a négy fő 1
millió embert irányított.
A haditechnikai, technikai háttér Königgraetz
óta nem sokat változott, hiszen a vasútrendszer, a távírórendszer gyakorlati
alkalmazása a franciáknál és poroszoknál egyaránt fejlett volt, és e
tekintetben a franciák nem voltak hátrányban. A gyalogsági fegyverzet
tekintetében a Dreyse-puskához hasonló francia Chassepot-puska szerepelt (Solferinonál
sikerrel kipróbálva). A fegyver 1300-1500 méteres hordtávolságával a porosz Dreysénél is kissé jobb volt, és a franciák 1870-re már 1
millió ilyen fegyvert gyártattak le. Az ágyúk tekintetében a poroszok álltak
jobban. Alfred Krupp 1870-ig 2000 db. vontcsövű,
hátultöltős acélágyút gyártott, ezek 3-5 km-es hordtávolságot biztosítottak az
űrméret és löveghossz függvényében. Egyetlen hátrányuk a szétrobbanás veszélye
volt. A francia hadvezetés ragaszkodott az elöltöltős, vontcsövű, bronzanyagú
lövegeihez, ezek csak kb. 3000 m-ig voltak hatásosak, igaz nem robbantak szét.
Teljesen új fegyver kipróbálására is sor került, ez az ún.
szórólöveg volt, Montigny ötlete alapján, a Colt
működésének utánzásával, de 25 csővel egy hengerben. A fegyver végülis nem váltotta be a reményeket, a gyakori
gyújtószög-törések, és a kezelők hozzá nem értése miatt. A poroszok újítása a
Párizs alatt a világon elsőként alkalmazott kezdetleges légvédelmi lövegek
voltak, ezek a léghajók ellen készültek, mivel a Párizsba szorított franciák a
távíró-rendszer részbeni tönkremenetele után a vidéki haderőkkel szabad
(széliránytól függő) léggömbökkel tartották fönn az összeköttetést. A léggömb
alkalmazása azonban már a nagy francia forradalom alatt megkezdődött. Említésre
méltó továbbá a franciák által Párizs védelménél használt fényszórók katonai
kipróbálása, és Gusztáv Eiffel acél összerakható hadihídjainak alkalmazása is.
A két fél tehát minden létező újítást, lehetőséget igyekezett bevetni és
kihasználni.
A háborús cselekmények július végén kezdődtek: Le Boeuff júl 24.-én Metzbe érkezett, de csak 200000 embere volt, így frontális
francia támadásról szó sem lehetett. Moltke számított
is a franciák tehetetlenkedésére, s ezt igazolta, hogy amikor III. Napoleon kiérkezett a hadterületre, nem volt világos
elképzelése arról, hogy mit is tegyen a francia hadsereg. Jobb híjján várták, hogy a poroszok terve, vagy támadása merre
irányul. Aug 2.-án a franciák 6 hadosztállyal
letámadtak egy porosz ezredet és kis számú kísérő lovasságát, de a poroszok
kicsúsztak a kezükből, s így csak a város környéki magaslatokat foglalták el,
néhány tucat halott árán. Párizs máris tapsolt. Eközben Moltke
két szárnyra osztotta a valóban támadó tervvel felvonuló porosz hadsereget. A
jobb szárny Saarbrücken felé indult a II.
hadsereggel, Frigyes Károly parancsnokkal, és Steinmetz
tábornokkal. A balszárny Landau-Speyer felől Lotharingiát és Metzet célozta
meg. Ez egyetlen beérkező-bekerítő csatát jelentett a Saar
folyó mentén. A terv gyors megvalósítását azonban Moltke
saját tábornokai akadályozták, az öreg Steinmetz
tábornok Saarlouis helyett Saarbrückenbe
irányította csapatait, így azok bekerítés helyett szembekerültek a franciákkal.
Ez természetesen találkozóütközetet hozott a porosz balszárny mellett. Francia
részről Mac-Mahon I. hadteste, és F. Douay VII. hadosztálya vonult a Strassbourg-Belfourt
vonalra. Mac-Mahon későn ismerte fel, hogy Douay hadosztályát támadás fenyegeti. A figyelmeztetéssel
elkésett, így reggel 8-tól a poroszok teljesen szétverték Douay
alegységét és a harcban a francia tábornok is elesett. Ez volt a weissenbourgi ütközet, ahol a poroszok 50000 fővel söpörték
el a kis létszámú, 6000 fős francia hadosztályt.
A második találkozóütközetre a hoguneaui
erőd előtti folyóvölgyben került sor, mivel Mac-Mahon
segítséget kért császárától, de csak 48 ezer embert és 167 löveget állíthatott
szembe a poroszok 100000 főjével és 342 lövegével. A porosz túlerő itt is
érvényesült, de a veszteségek mindkét részről nagyok voltak, 10-11 ezer fő
halott és sebesült, míg a franciák 9 embere fogságba is esett. Ezzel Elzász a
poroszok kezébe került, Mac-Mahon pedig visszavonult Chalous irányába. Augusztus 12.-én azután a poroszok Strassbourg ostromába kezdtek, a várost szeptember 27.-én
adta fel Uhrich francia tábornok. A vesszőfutás
folytatódott. Aug 6.-án a poroszok a francia Rajnai
hadsereget is megtámadták. Bazaine marsall nem
tudott, de nem is mert segíteni Frossard II.
hadtestének, így a Rajnai hadsereg is veszített. Mac-Mahon
teljesen kiürítette Elzászt, sőt már veszélybe került Lotharingia
is. Párizsban a korábbi ökölrázást a Császárság elleni forradalmi helyzet
váltotta föl. Néhány haditechnikai és hadvezetési tapasztalat érett be eddig. A
porosz tüzérség nem csak lövegei hátultöltős rendszere és nagyobb hordtávolsága
miatt volt jobb, hanem az általuk használt érintőfejes gránát is jobb volt,
mint a franciák 1800 m-re, vagy 2800 m-re robbanó gyújtófejei. A gyalogsági
támadások tüzérségi fedezet nélkül majdnem mindig összeomlottak, ez a
poroszokéra is igaz volt. A Königgraetznél még
rendszeresen létrejött pusztító közelharc helyett a poroszok tudatosan
alkalmazták a tüzérséget és gyalogsági gyorstüzet együttesen. Az ilyen
harcmodor ellen a franciák által is kedvelt lovasrohamok hatástalanok, vagy
csak nagy veszteséggel kivihetők voltak.
A Rajnai hadsereg veresége után III. Napoleon
Metz erődrendszerében elrendelte a visszavonulást. Aug 11.-ére a II.-III.-IV. hdt.
és a Császári Gárda, valamint a szervezés alatt álló VI. hdt
is beszorult a városba és az erődrendszerekbe. Mac-Mahon
a Mozell felső folyása felé haladt, hadászati okból a
francia balszárnynak is dél felé kellett volna vonulnia, hogy erőegyesítést
hajthasson végre a nyugatra vonuló poroszok megállítására. Az elgondolást Napoleon elutasította a fővárostól való elzárásának
lehetősége miatt. Párizs védelmét már előbb biztosították, így a császár
félelme kifejezetten politikai indíttatású volt, okkal, hiszen Egéne időközben „magára vállalta a régensséget”, és
kierőszakolta, hogy a császár Bazaine marsallnak adja
át a parancsnokságot. Ez megtörtént, noha Bonaparte Lajos megkövetelte, hogy Chalons városába, az újjászervezés helyére vonuljon. Bazaine Verdunon keresztül
vonult, majd a németek a hátvédként kirendelt hadosztályát Borny-nál
lerohanták. Bazaine a visszavonulás helyett teljes
seregével ütközetbe bonyolódott, és ezúttal a németek vesztesége volt a nagyobb
(5000 fő, 3500 franciával szemben), de Bazaine
stratégiai veresége az elvesztegetett idő miatt később vált nyilvánvalóvá. Napoleon Chalons felé utazott
vasúton, bár korábban tervezve volt párizsi visszatérése, de a császárné
kifejezetten fenyegető üzenete: „ne merjen Párizsba visszatérni, mert sár
helyett annál sokkal rondábbat dobnak az arcába!” III. Napoleon
mégis Bazaine főparancsnokká kinevezésével tévedett a
legnagyobbat. A marsall ugyanis útálta császárát, de
politikai ambíciói miatt vállalta a tisztséget. Ez idő szerint azonban
„kénytelen volt harcolni”, hogy a poroszok végleg be ne kerítsék.
Az újabb összecsapásra Vionville
és Resonville között került sor. Itt a teljes francia
hadsereg 160000 fővel állt szemben a poroszokkal. A franciák nem futottak meg,
és 15800 porosz esett el 13700 francia katona ellenében. Azonban Bazaine útját Verdun felé két
német hadtest végleg lezárta. Nem volt választás, csak a metzi
visszavonulást erőszakolhatta ki. Ennek politikai oka is volt, a marsall a
háború után a megmentendő hadseregét a hatalom megszerzésére szerette volna
felhasználni. A németek nem adtak újabb esélyt, mivel Gravelotte,
és Saint-Privat előtt ütközetre kényszerítették
a marsallt. A franciáknak mégis esélye lett volna a győzelemre, mivel Frossard Gravelotte-nál
hihetetlen küzdelemben megverte Steinmetzet. A
németek emberveszteségei itt is nagyobbak voltak, majd Saint-Privatnál
hadosztályszintű támadást hajtottak végre tüzérségi támogatás nélkül, és a Chassepot puskával felszerelt franciák ugyanazt cselekedték
velük, amit ők Königgraetznél az osztrákokkal.
Gyorstűzzel árasztották el a támadó hadosztályt. Így
20 percen belül 8 ezer porosz esett el. Bazaine
azonban elmulasztotta kihasználni a részsikert, azaz nem vállalta a teljes
ellentámadást, ígyVerdun felé sem juthatott ki,
teljesen beszorult Metz erődítményébe. Az itteni
tanulságok közül a poroszoké volt fontosabb. Steinmetz
felesleges támadásán kívül mindig tüzérségi támogatás mellett és lényegében
védekezve támadtak, lehetőleg fedezékből tüzeltek, és csak több tüzérségi és
gyalogsági tűzcsapás után vállalták a rohamot. A lovassági felderítést a
franciák képtelenek voltak átvenni a poroszoktól.
Chalonsban közben szerveződött az
újabb francia hadsereg, Mac-Mahon seregének
töredékei, illetve a belforti VII. hdt. A sereg 130000 főt számlált 423 löveggel. Először
Párizs védelmére szánták, de ezt Eugéne ismételten
elutasította. Majd Mac-Mahont utasították a Bazaine marsallal való egyesülésre, hogy kitörhessen Metzből. A francia kortársak is feljegyezték, hogy Mac-Mahon igen rossz előérzettel indult meg a katasztrófa
felé. Közben Moltke átszervezte erőit, a II.
hadsereget ketté osztva létrehozta a Meuse hadsereget
a szász trónörökös parancsnoksága alatt. A többi hadosztály a I. hadsereggel Metznél maradt Frigyes Károly vezetésével. Steinmetz tábornokot végre leváltották, s a poseni katonai kormányzóvá nevezték ki. A németek Metz körülzárását és a chalonsi
sereg megsemmisítését tartották fő feladatnak. Mac-Mahon
a Metzből kiszabadulni képtelen Bazaineval
már nem egyesülhetett. Párizsba sem térhetett vissza, mivel Eugéne
a forradalom azonnali kitörésére hivatkozott. Így folytatta útját Montmédy felé. Az utat a poroszok elzárták és ütközetet kényszerítettek ki Beaumontnál. A
németek simán nyertek, sőt a franciák minél előbb igyekeztek átkelni a Meuse folyón, hogy időt nyerjenek és természetes akadály is
kerüljön a két hadsereg közé. Az átkelés után a francia hadsereg Sedan városába vonult vissza, illetve a várostól keletre
egy 20 négyzetkilóméternyi területre szorult vissza,
és félkörívben védelemre rendezkedett be. Hamarosan bekövetkezett a teljes
bekerítés. 120000 francia katona szorult a sedani
katlanba 468 löveggel, de itt már határozott porosz fölény alakult ki a 200000
fős és 710 löveggel támadók javára.
Szept 1.-jén a németek átkeltek
hajnalban a Meuse-n. Kemény harc következett, majd 6
órakor beérkezett a porosz Meuse hadsereg és
egyesültek a bajorokkal. Mac-Mahon kitámadott Bazailles felé, ahol egy repesztől súlyosan megsérült. Sedanba vitték, ahova éppen megérkezett Wimpfen
tábornok a Párizsban kinevezett új parancsnok, és rögtön támadást
kezdeményezett Metz irányába a bekerítéstől való
félelmében. De kevés volt az erő, így a kitörési kísérletet véresen verték
vissza a poroszok. Margueritte lovas hadosztályaival
is megkísérelte a kitörést, de a 22 teljes létszámú lovasszázad egy ötöde
menekült meg, s tábornokuk is súlyosan megsebesült. Teljessé vált a bekerítés,
melyben Napoleon is bent maradt. A porosz király
Bismarckkal, Moltkével és Roon
hadügyminiszterrel Frenois falu dombjairól mindent
megfigyelhetett. A hadtörténetben először újságírók, katonai attasék és persze
német fejedelmek is jelen lehettek. III. Napoleon
sikertelen kitörési kísérlete közben többször is kilovagolt a tüzérség által
támadott területre, keresve a halált, de végül kitűzette a megadást jelentő
fehér zászlót a sedani citadellára. Levelet írt
Vilmos királynak: „Uram, kedves bátyám! Mivel nem haltam meg csapataim körében,
ezért nincs számomra más lehetőség, mint kardomat felségednek adjam át. Maradok
felségednek igaz testvére.” A császárt a Kassell
melletti Wilhelmschönébe internálták, út közben a
francia foglyok öklüket rázták felé. A lelkileg összetört császár 1873-ban
Angliában egy műtét után halt meg vesebetegsége miatt. A kapituláció Wimpfen tábornokra maradt. Moltke
szigorú feltételei a metzi erőd átadását, az egész
francia hadsereg hadifogságba kerülését, egyszóval teljes kapitulációt
jelentettek. Végülis azok a tisztek, akik
becsületszavukat adták, hogy nem mennek Párizsba harcolni, hazamehettek. Az
okmányt szeptember 2.-án írták alá a Bellevue
kastélyban Frénois mellett. A francia „Gloire”
összetört, a nagy francia hadseregből 104000 közlegény, 5000 tiszt, 50 tábornok
került hadifogságba. Emellett a németek kezére került 419 tábori löveg, 139
várlöveg, 66000 Chassepot-puska és 1000 vasúti vagon.
A francia emberveszteség a Sedan erőd környékén 17000
fő, a németeké 9000 fő volt. A fegyverletétellel a chalonsi
hadsereg megszűnt létezni, és Franciaország elszenvedte történelme
legszégyenletesebbnek tartott vereségét. Hátra volt azonban még a francia
ellenállás és Párizs védelme.
Szeptember
4.-én megalakult a nemzeti védelem kormánya a fővárosban, azonnal megszüntetve
a Császárság intézményét, a dinasztiát pedig megfosztva hatalmától száműzte. A
maradék francia ellenállás részben Metz erődjére
korlátozódott, ahol Bazaine marsall fogolynak
érezhette magát. De a németek is bajban voltak, hiszen nem volt kivel békét
kötni. Bismarck feltételeit, Elzász és Lotharingia
átengedését, valamint komoly kártérítést, a nemzeti védelmi kormány, sőt a még
német kézen lévő III. Napoleon is visszautasította.
Párizs, ahol Palikao tábornok a XIII.-XIV. hdt.-val, és 11000 tengerészgyalogossal, plusz a részben
megszervezett Mozgó Gárdával majdnem 500000 emberrel védekezhetett, készült a
végső ellenállásra. A védelem a főváros 60 km-nyi erődvonalára, és önálló
erődökre támaszkodott. Dorian közmunkaügyi miniszter
(gyáros) a lehetőségek függvényében vízellátást, élelmezést, ágyúöntést, sőt
páncélozott vasúti kocsik gyártását szervezte. Ez már a francia polgárság
megsértett büszkeségére is támaszkodó elkeseredett, de nem reménytelennek látszó
ellenállás volt. A vidéki területekkel a már említett léggömbökkel tartottak
kapcsolatot. Jules Favre
külügyminiszter titkos fegyverszüneti tárgyalást kezdeményezett Bismarckkal, de
a megkeményedett porosz kancellár Elzász és Lotharingia
mellett még 4 milliárd franknyi hadisarchoz is ragaszkodott. A francia nemzeti
büszkeség nem engedhette meg a kapitulációt, így Gambetta
belügyminiszter okt. 9.-én léggömbbel sikeresen kimenekült Párizsból és Toursban a megkezdte mozgósítást, a szétszórt és még
használható kisebb francia alakulatok
megszervezését. Végülis 900000 ember mozgósítására
került sor, azonban ezeknek túlnyomó többsége kiképzetlen polgár volt, akik nem
ismerték a lőfegyverek kezelését. Bár a gyors reagálás eredményeképp a nemzeti
védelem kormánya az USA-ból, Angliából, stb. 18 típusú lőfegyvert szerzett be (Remmingtonok, Enfieldek,
Winchesterek, stb.), azonban ezek egy része raktáron maradt. A szervezés
eredményeképp felállt Loire-hadsereg megtörésére Frigyes Károly hadseregét
vezényelték ki, akit Sedan után Feldmarsallá
léptetett elő Vilmos. Egy kisebb bajor egységet meg is vertek a franciák, de
nem sikerült a Loire-hadsereget Párizs felszabadítására bevetni, miután nov.
28.-án Beaune la Lorand-nál
a poroszok szétverték őket. Emellett még a Vogézekben
pl. partizán-jellegű harcokra is sor került, amivel elég sok porosz alakulatot
kötöttek le. Folytatódott a franciák kétségbeesett szervezkedése, így dec.
1.-jén és 2.-án Loignynál ismét harcra került sor, de
a poroszok mindkét ütközetben szétverték a francia seregtesteket. A két részre
osztott maradékot újjászervezték (második Loire-hadsereg), azonban dec 7.-én, majd jan. 11.-13. között ezek maradványait is
megsemmisítették a poroszok. Még mindig nem volt vége. A Vogézek
vidékére szorult I. Loire-hadsereg maradványai a németek szállítási vonalait
támadták. Ekkor került sor a későbbi nagy háborúkban alkalmazott
vasútrobbantási akciókra, de ez csak lassította a németek területtisztító
harcait. Garibaldi és szabadcsapatai marseille-i
partraszállása és egyesülése Bourbaki I. hadseregével
újabb francia offenzívát és kisebb részgyőzelmeket jelentett. A poroszok
azonban nagy erők bevetésével kiszorították őket a svájci határra, majd ott a
határon átkelve a franciák letették Garibaldival együtt a fegyvert. Egy északi
hadsereg is létrejött Louis Faidherbe
egykori szenegáli kormányzó vezetésével. A gyengén felszerelt 45000 fős francia
sereget 1871 jan 19.-én Saint-Quentin-nél
verték szét. Egyetlen eredménye volt fellépésüknek, hogy néhány északi megye
megmenekült a német megszállástól. Ez már majdnem a 2. VH-s
partizánharcok irányába mutató harc volt. A népi ellenállókat franc-tireurs-öknek nevezték. Ha német kézre kerültek épp
úgy bántak velük, mint később a partizánokkal.
A
Párizsért folytatott hadműveletek okt. 8-ától kezdődtek, a német tüzérség lőtte
a fővárost. Párizs kormányzója Trochu három kitörési
kísérletet hajtott végre nov 30. és jan 19. között. A kísérletek mind sikertelenek maradtak a
rossz szervezés és a német túlerő miatt. Közben a lakosság szenvedett. A
veszteségek decemberre már a 20000 fő/hónapot közelítették. Azonban sokkal
többen pusztultak el az éhezéstől, betegségektől, vízhiánytól. A politikai
vezetés jan 28.-án fegyverszüneti egyezményt kötött.
A németek ragaszkodtak Bismarck szinte lehetetlen feltételeihez, sőt a
hadisarcot 6 milliárd frankra emelték. Alkudozások után Thiers
ideiglenes kormányfő letetette a fegyvert, miközben a Párizsi Kommün
késleltette a végleses békeszerződés aláírását. Az
előzetes békét febr. 26.-án Versailles-ban írták alá, majd márc. 1.-jén a
németek bevonultak Párizsba, de csak a Champs-Élysées megszállására került sor,
mivel március 1.-jén elfogadták a békeszerződést, így a németek 3.-án kivonultak
a fővárosból. A végleges békekötésre a Kommün leverése után kerülhetett sor
Majna-Frankfurtban május 10.-én. Az alkudozás eredményeként 5 milliárd frankos
hadisarcot kellett fizetniük 1874 márciusáig, de az összeg kifizetéséig a
poroszok megszállva tartották az általuk elfoglalt területeket. A fő veszteség
természetesen Elzász (Belfort nélkül), és Lotharingia Metz városával együtti német kézre kerülése volt. Ezt a veszteséget a
francia nép majd az 1914-ben kezdődő I. VH-ban
próbálta revidiálni, majd a németek a II. VH-ban ismét elfoglalták Elzászt. A Német Császárság
kikiáltása a versaillesi palotában történt meg. A délnémet államok végleg beléptek az Északnémet
Szövetségbe, így létrejött a Német Birodalom, melynek első császára Vilmos
lett.
Bismarck
visszaemlékezéseiben így ír: „Sohasem kételkedtem abban, hogy a Német Birodalom
megteremtését Franciaország legyőzésének kell megelőznie.” Öregségére azonban
ez a határozott, céltudatos ember kissé megváltozott, s néha a kétely is erőt
vett rajta. „Igaz, hogy egy nagy nemzetet tettem boldoggá, de hány ember
balsorsa szárad lelkemen! Nélkülem három nagy háború nem tört volna ki. 80000
ember nem esett volna el, atyák és nővérek nem borultak volna gyászba... Ezt a
Jóistennel kell majd elintéznem.”
Moltke
megjósolta, hogy a német katonai szisztémát utánozni fogja Európa. Így is
történt, de a nagy francia összeomlás és a revansvágy
a nagyhatalmak megváltozott magatartásával is találkozott. Anglia, amely eddig
a Pax Britannica és az
óriási gyarmatbirodalom külön világában élt, végülis
elfogadta a franciák feléjük nyújtott kezét, és körvonalazódott az Entente Cordiale, mellyel szemben
a németek, valamint az 1867-es Kiegyezés után létrejött Osztrák-Magyar
Monarchia, és Olaszország hármas szövetséget hozott létre. A két politikai
érdekszféra még 43 évig békében fennmaradt, hogy azután 1914-ben egy újabb, s
most már nem csak Európa sorsát befolyásoló háború induljon pusztító útjára.
1939 szeptemberében ugyancsak a németek próbáltak ismét revansot
venni, és ennek eredményeképp most már 10 milliók pusztultak el a nagyhatalmak
kegyetlen összecsapásában. E háborús folyamat kiváltó tényezői, a német
birodalmi politika kezdetei, s a porosz vezetésű német hadsereg fölényébe
vetett hit a porosz-osztrák, majd a porosz-francia háborúban keresendők.
Bibliográfia
Bencze László: Königgraetz, A
testvérháború vége, Zrínyi, Bp, 1991
Geoffrey Regan: Döntő csaták, Panem-Grafo, Bp, 1993
Majoros István: Sedan, Zrínyi, Bp, 1993