A porosz hadsereg két nagy győzelme: Königgraetz, Sedan és következményeik

 

 

Előzmények

 

 

A széttagolt német fejedelemségek a 19. században már egy kitapinthatóan gyengülő Habsburg birodalommal kerültek szembe, ha érdekeik érvényesítése szóba került. A felmerülő probléma az volt, hogy ki lesz a német nyelvterületet egyesítő vezető hatalom, a Habsburg Birodalom, melyen eddig úgy tűnt Közép-Európa egyensúlya nyugszik, vagy a felemelkedő Porosz Királyság, vagy esetleg a két birodalom összeolvad. Az osztrák-porosz szembenállásnak megvoltak a történelmi gyökerei, a 18. században II. Nagy Frigyes már a Habsburgok rovására teremtette meg az erős Poroszországot Szilézia elvételével 1740-ben. A napóleoni háborúkban ugyan egyetértésre jutott a két állam, de a német nemzeti mozgalom erősödésével az 1830-as évekre útjaik ismét különváltak. Ausztria katonai és tekintélybeli fölénye azonban egészen 1866-ig érvényesült, miközben a porosz nemzetállam megteremtette későbbi győzelmének feltételeit a nemzetiségileg széttagolt és a fennálló viszonyokhoz mereven ragaszkodó császársággal szemben. A 19. század második felére Poroszország már a Német Szövetség legdinamikusabban fejlődő állama 11 millió lakossal, ipara, hadiipara (pl. Krupp művek) igen magas színvonalú volt. Ezzel szemben a 30 milliós Habsburg Birodalomnak csupán egyharmada tartozott a Német Szövetséghez, s az Osztrák Császárság ipari potenciálja ugyan európai színvonalú volt, de éppen a soknemzetiségű állami lét különböző fejlettségű részei miatt a fejlődés lassabb, határozottlanabb volt a poroszokénál. Az 1850-es években a Habsburgok terveit egy nagy, 70 milliós birodalom létrehozásáról senki sem nézte jó szemmel, és ez felhívta a figyelmet a nagyhatalmak véleményének fontosságára. Sem Ausztria, sem Poroszország nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy konfliktusuk európai háborúvá szélesedhet, és ez pontosan a fő célt, a német egységet veszélyezteti. Ezt elkerülni csak rövid, lokalizált háborúval lehetett. A sikerhez a katonai felkészülés mellett szükség volt a kitűnő diplomáciára is. E területen a század kiemelkedő képességű allamférfija Otto von Bismarck volt, aki tevékenységével nagy mértékben hozzájárult a poroszok győzelmeihez.

A porosz katonai rendszert meghatározták a földrajzi adottságok, Bécs és Prága, valamint a francia határ közelsége, emiatt legalább két gyorsan mozgósítható hadsereg fenntartása volt szükséges. A hadsereg békelétszáma 50-80 ezer fő volt, ezt háború esetén 250 ezer főre tudták kiegészíteni „gyerekektől aggastyánokig”. A katonai szervezethez a hivatásos (nemesi származású) tisztek és a toborzott, vagy „behívott” legénységi állomány, továbbá a tiszthelyettesek tartoztak. Utóbbiak többnyire a legénységi állományból emelkedtek ki. Az ezredek gazdasági és beszerző egységekként is funkcionáltak. Ez a kissebb egységekben a századokig bezárólag hasonlóan működött, beleértve az ezred, illetve századtulajdonosok meglétét is. A napóleoni háborúk után a porosz hadsereg szükségszerű reformjára került sor, melyben főként három személy, Scharnhorst, Gneisenau és Clausewitz (a nemzetközi hírű „A háborúról” c. tanulmány írója) vett részt. A későbbiekben a megvalósítás Bismarck és Moltke vezérkari főnök nevéhez fűződik. A tisztikar képzésére 1810-ben megalapították a Katonai Akadémiát Berlinben, 1814-ben bevezették a kötelező katonai szolgálatot (reform eredményeképpen ez három évet jelentett, mely után két év tartalékos szolgálat következett). Majd a tartalékos katona 40 éves koráig a Landwehr (milícia) tagja lett, de nem csak a katonaidőt letöltöttek, hanem a szolgálatra be nem hívottak is. Így a viszonylag kis népességű Poroszország szükség esetén a nagyhatalmak katonai erejét megközelítő, de azoknál kitűnőbben szervezett hadsereget állíthatott ki. A porosz katonai nevelés legendás, bár a szigort tekintve a reform után pl. a botozás, mint fenyítés megszűnt.

A porosz hadsereg harcászati elvei a 19. század közepére Európában a legmodernebbek voltak. A gyalogsággal az arcvonalon egyenlően elosztott, többlépcsős zászlóaljakból rövid ideig (az ellenséges vonalak áttöréséig) óriási túlerő létrehozására törekedtek (ezt már II. Frigyes is használta). A kézi lőfegyverek fejlődésével (ld. Dreyse-puska) ez egy mélységben többlépcsős rendszer lett, melyet az ellenség tüzérségi fölénye esetén félzászlóaljakra és félszázadokra is tagoltak szükség szerint. Így az ellenséges tűz nem okozhatott a gyalogság tömött soraiban óriási emberveszteséget. A felállt porosz hadsereg a széleken nehézlovasságot vetett be átkarolás céljából, vagy ha az ütközet menete úgy kívánta, akkor a lovasságot szükséges módon osztották, vagy koncentrálták a megfelelő pontokon. A tüzérséget, melynek hatásos lőtávolsága a 19. század közepén 700-2000 m között volt, tömeghadsereg ellen koncentráltan, míg kisebb egységek ellen, zászlóaljakhoz, vagy ezredekhez beosztott tábori tüzérséggel (kisebb űrméretű lövegek) oldották meg. Gyalogsági, vagy lovassági roham ellen más hadseregekhez hasonlóan alkalmazták az ún. kartács-tüzelést, vagy az üreges testű gránátokat. A tüzérség alkalmazását illetően azonban a porosz hadsereg csak az átlag európai szintet képviselte, és Königgraetznél pl. az osztrák tüzérség hatásosságban felülmúlta a poroszokét.

Katonapolitikai elvként az úgynevezett „kabinetháborúk” megvívását tartották célszerűnek, csak az előnyös (területszerző) békéig tartott a háború, melyet a porosz hadsereg és az állam férfi lakosságának létszámveszteség-tűrőképessége határozott meg. A napóleoni háborúkban a végső döntést akár 50-100 ezer fős veszteségek árán is hajlandók voltak a nagyhatalmak kikényszeríteni. A porosz hadsereg azonban a fenti körülmények miatt nem volt alkalmas a teljes megsemmisítésig való harcra. Ugyanakkor alkalmazták pl. nyaranta az „aratási szabadságot”, mely egyaránt érdekeltté tette a liberalizálásban a katonai vezetést és az egyént.

Logisztikai szempontból a poroszok is az ellátó raktárak rendszerét már meglévő várakra építették ki, melyek lehetőleg 10 napi szükségletet biztosítottak élelmiszerből, vagy hadianyagból. Itt kell megemlíteni, hogy az 1860-as években magas műszaki színvonalon létrehozott porosz vasúti hálózat már céltudatosan az esetleges háborús szállításokra felkészülve hálózta be az országot, különös tekintettel a fenyegetett határvidekekre.

Már II. Frigyes igyekezett a 18. században a porosz hadsereg napi menetteljesítményét (természetesen gyalogos alegységekre) 16-18 km-re javítani. Ezt a königgraetzi csaták idején hegyes vidéken is teljesítették a porosz zászlóaljak, vagy hadtestek. Összehasonlításképp szerepeljen itt a francia hadsereg ekkori napi 12 km-es menetteljesítménye. Az osztrák császári hadsereg a porosz hadsereg menetteljesítményét elsősorban szervezési okok miatt nem tudta elérni, míg az emberanyag a poroszokéhoz hasonló volt.

Az élelmezés a háborús időszakban is el kellett, hogy érje a békeidőszak mennyiségi mutatóit. Így pl. egy fő gyalogos katonánál napi 1 kg kenyér; 0,5 kg hús; 8 dl sör (!) szükségeltetett. Egy ló napi ellátmánya 6 font zab, vagy 4 font széna. A fegyverzetre külön kitérünk.

Gyalogsági fegyverzete a porosz hadseregnek már 1827-től a hátultöltős, papírhüvelyes (egyesített lőszerű) Dreyse-puska volt, amelyből 1848-ig (!) 45000 db-ot gyártottak, s hozzá 22 millió töltényt. Mivel volt jobb a Dreyse-puska az osztrák hadseregben rendszeresített Lorentz-puskánál? Mindenek előtt a hátultöltős Dreyse-puska még a gyengébben kiképzett tartalékosoknál is 5-6 lövés/perc tűzgyorsaságot biztosított, amely gyakorlott lövészeknél percenként 7-8 lövésre is fokozható volt. Találati pontossága 300 lépésről 65%, míg maximális lőtávolsága 700 m-ig terjedt. Az osztrák gyalogság előltöltős Lorentz-puskája a maga nemében kiváló fegyver volt, még az 1848-49-es szabadságharcok-háborúk idején is. Bár tűzgyorsasága a külön-külön behelyezendő lőpor, lövedék és folytás miatt (töltés puskavesszővel) csak percenként 1, esetleg 2 lövésre adott lehetőséget, viszont ez a fegyver is huzagolt csövű, és a Dreyse-nél valamivel pontosabb célzott lövésre volt alkalmas. Mint a későbbiekben látni fogjuk, a porosz-osztrák háborúban végsősoron a tűzgyorsaság döntött. Mire az osztrák hadvezetés rádöbbent a gyorstüzelés előnyére az általuk korábban hatásosan alkalmazott lerohanásos szuronyrohammal (Stosstaktik) szemben, addig az elszenvedett emberveszteségek szinte előre eldöntötték a háború kimenetelét. A szuronyt egyébként mindkét hadsereg a franciáktól átvett ún. 3 élű bajonett rendszer szerint (leszerelhető és tőrként használható) alkalmazta.

A tüzérség tekintetében a fentiekben már megállapított elmaradás pl. az osztrákokkal szemben nyilvánvaló volt, s ezért Friedrich von Hahn hibáztatható volt, melyet Helmut von Moltke vezérkari főnök minden lehető alkalommal fel is rótt neki. Moltke követelésére a Krupp művektől még a porosz-osztrák háború előtt 3000 db vont csövű löveget rendeltek, melynek teljes leszállítására Königgraetzig nem került sor.

Az 1850-60-as évek fordulóján a csatatereken a könnyű tüzérség a 6 fontos ún. kis löveget használta, míg a közepes, vagy nehéztüzérség lövegei 12-16 fontos lövedékeket tudtak kilőni. A csatatereken ennél nehezebb lövegeket nem, csak vártüzérségnél használtak.  A lövegek felerészben még a régi simacsövűek voltak, míg az újonnan gyártott ágyúk már természetesen vont csövűek, illetve a huzagolással ellátottak voltak. A porosz katonai akadémián is a tüzérség külön szakágat jelentett, komoly matematikai tudást követeltek a leendő tüzértisztektől a ballisztikai számításokhoz, melyet esetenként már meteorológiai ismeretekkel (szélsebesség) egészítettek ki. Moltke további reformjai a hadsereg 36 gyalogezredének szervezésére és a békelétszám 217 ezer főre kiegészítésére, melyet háborúban maximum 500 ezer főre lehetett a Landwehr és a tartalék igénybevételével növelni, Königgraetz előtt már megvalósultak.

A mozgósítás egy német alapossággal kiépített hadkiegészítő rendszer keretein belül a kerületi laktanyák tisztikarának igénybevételével az osztrák mozgósítási rendszernél mintegy két héttel (!) gyorsabb volt. Itt a vasúti mozgatás előnyeit az előzőekben tárgyaltuk és tény, hogy az osztrák vasúti rendszernél a német vasúti rendszer lényegesen jobb volt.

A katonai kiadásokat 6 millió koronáig növelték 1850-ben, Königgraetz előtt ez óriási terhelést jelentett a porosz államkincstárnak, de mint látni fogjuk az eredmény őket igazolta. Ugyancsak a logisztikai háttérhez tartozik, hogy a porosz tisztikar és vezérkar a háborús készülődés során terepasztalt, feladatismertetést, majd forgatókönyvet, plusz időszámítást (az egyes alegységek pontos céljainak megjelölésével) alkalmazott. Ugyanakkor ők is feldolgozták pl. a solferinói ütközet tanulságait. A terepasztalon végrehajtott elméleti „modell”-háborúk lejátszásakor döntnököket is alkalmaztak, épp úgy, mint a 20. század vezérkarai. Mondani sem kell, hogy a 20. század hasonló képzési rendszere éppen a poroszok által bevezetett rendszerre épült.

Az osztrák hadszervezés helyzete Königgraetz előtt egy soknemzetiségű birodalom összes előnyével és hátrányával más volt, mint a poroszoké. Mindenek előtt a törzstiszteket, illetve a hadvezetést a császári ház tagjai, főhercegek, hercegek tartották kézben, míg a döntéseket az Udvari Haditanács hozta. Magától értetődően a Habsburg dinasztia belső érdekeit képviselte a vezetés és szervezés egésze. A soknemzetiségű birodalom emberanyaga a poroszokéval szemben fölényben volt, igaz a hadsereg legénységi állománya eleve nem érzett „elkötelezettséget” a dinasztia iránt. Königgraetznél majd látni fogjuk, hogy a magyar, szász és erdélyi sorezredek mégsem futottak meg az óriási veszteségek ellenére sem. Tehát ismerték a katonai becsületet, sőt a tisztikar (beosztott tisztek) részére pl., 30 év szolgálat után a nemesség kérését biztosították. A tisztiállomány sorába polgárok, sőt, még alacsonyabb származásúak részére is lehetőséget adtak a belépésre. Ez Károly főherceg egyik újítása volt. Az osztrák birodalmi hadsereg a napóleoni háborúk vereségeit kénytelen volt feldolgozni, így pl. 1845-ben 60 millió aranyforint költségvetést biztosítottak a hadseregnek. A wagrami ütközet tanulságait törzstiszti tanfolyamokon elemzésre, ill. vizsgaanyagként adták ki. Az osztrák császári hadsereg háború esetére 600 ezer főt tudott mozgósítani. Furcsa ellentéte ennek, hogy békében ez a létszám csak 35 ezer fős volt, viszont a legénységi szolgálati idő a poroszhoz képest nagyon hosszú, 13-15 évi lekötöttséget jelentett. Az utóbbi természetesen nem a sorozott, hanem a verbuvált legénységi állományú katonákra vonatkozott. Itt is létezett a Landwehr intézménye, amely 18-tól 45 éves korig mozgósíthatta a birodalom férfi lakosságának egy részét. A létszámhatárt a háborúban kiosztható fegyverzet határozta meg. 1852-től működött az osztrák Hadiakadémia, a Kriegschule, melyre 2 év szolgálat után a 26 év feletti tisztek jelentkezhettek.

Az osztrák hadsereg gyalogsági fegyverzete az 1830-tól rendszeresített Lorentz elnevezésű, elöltöltős, gyújtószeges puska volt, amelyhez 10-10 töltényhez megfelelő lőpor, golyó és folytás járt. Célzott lövésnél 300 m-ig elég komoly, 70-80%-os találati biztonságot nyújtott, de nem ezért ragaszkodtak hozzá, hanem, hadd idézzünk a hírhedt Haynau táborszernagy egyik mondásából: „a disznók csak menjenek szuronyrohamra, lőni nem tudnak...!” Természetesen a Dreyse-puska alkalmazásának lehetősége lehetséges volt, sőt a poroszok ajánlották fel még az 1830-as években, de egy kisebb mennyiség kipróbálásra való átvétele után az osztrák hadvezetés a lőszerpazarlásra hivatkozva elutasította a modernizálást! Nagy árat fizettek ezért.

Az osztrák hadsereg is rendelkezett kiemelkedő képességű vezetőkkel, így pl. Joseph Radetzky tábornagy említendő, egykori vezérkari főnök, akinek a nevéhez a korai olasz hadjáratok sikeres ütközetei köthetők. Egyik neveltje volt Benedek Lajos lovas táborszernagy, a königgraetzi vesztes. Benedek Königgraetz előtt hadtestparancsnoki minőségben a solferinói vereség, illetve visszavonulás során tette ismertté magát, sőt Ferenc József császár kegyeltje volt. Vele szemben ellenpéldaként az ugyancsak magyar származású gróf Gyulay Ferenc tbszgy[1] említhető, aki alig foglalkozott a rábízott olaszországi, déli hadsereggel. Az osztrák hadsereg rendtartására és fegyelmezési rendszerére jellemző, hogy az ún. „vesszőfutást” csak 1855-ben törölte Ferenc József. A vesztett ütközet utáni esetleges tizedelést még 1848-ban is alkalmazta Gyulay tbszgy. Majd Solferinónál közel 20000 kényszersorozott legénység dezertált... Emiatt összességében megállapítható, hogy az osztrák hadsereg a durva kiképzés és bánásmód miatt, mint tömeghadsereg jórészt csak arcvonaltámadásra volt alkalmas. A tisztek, főtisztek képzettsége a poroszoké alatt maradt. Sok főtiszt csak a főnemesi rang „kényszere” miatt vállalta (hanyagul) a szolgálatot. Ellenben jellemzőjük volt a feltétlen dinasztiahűség. Solferínó után Gyulayt leváltották, de maradhatott Bécsben, és Benedek is visszavonult Graetz-be, onnan hívják majd vissza. A birodalmi hadsereg természetesen alkalmazta a Bach-korszakra jellemző besúgórendszert.

Königgraetz előtt a Habsburg birodalom 35 millió lakosa óriási emberanyagtöbbletet jelentett Poroszország akkori 18 milliósra növekedett népességével szemben. Bismarck porosz kancellár a meggyengülni látszó Ausztriát kétfrontos háborúban akarta legyengíteni, Olaszország a porosz-piemonti szerződés szerint 300000 embert indított az osztrák határra. Az orosz cár örömmel asszisztált Bismarck terveihez, hiszen érdekében állt a Habsburg birodalom meggyengítése, tekintettel balkáni céljaira. Bismarck az osztrák-porosz háborúval a német újraegyesítés utolsó komoly akadályát kívánta eltüntetni, ugyanakkor Berlinben is forrongott a légkör, a junkerek a hatalmukat féltették, Bismarck a pártokkal tárgyalt, míg a háborús párt, Roon és Moltke vk-i főnök a császárnál 1866 május 3-án kieszközölték a hadilétszám háborús szintre kiegészítését.

A német kisállamok polarizációja is bekövetkezett. Bajorország, Würtemberg, Hessen, Hannover, Szászország 1866 tavaszán Ausztriához csatlakozik, a poroszoktól való félelmükben. Igaz, ezzel a kitörő háborúban szétforgácsolták erejüket, hiszen a konfrontálódó területen a balszárnyat saját erőből nem tudták biztosítani. Végülis katonailag egyedül Szászország Albert főherceggel csatlakozott 26 ezer fős hadseregével Ausztriához.

 

 

Königgraetz

 

 

A hadi felvonulás április 12.-én kezdetét vette, ekkor még hadüzenet nélkül. A  két hatalom kb. 250-250 ezres hadsereget mozgósított. A „casus belli” Holstein okkupációja volt, melyet Bismarck borítékolt... A háború indulásakor Ausztria látszott előnyös helyzetben lévőnek, hiszen Berlin a porosz határról 12 napi menettel elérhető, ugyanakkor felvonulási terepként a cseh medence kínálkozott. A korai német vasútépítés előnyét Ausztria nem vette figyelembe, így Moltke elképzelése megvalósult, az egyidejű többszörös szállítókapacitás Ausztriával szemben fennállt. A porosz vezérkar hadi céljai a következők voltak: megszállni Szászországot, a  Cseh Érchegység (Szudéták) lezárása, utána az osztrák erődrendszerek (Theresianstadt és Olmütz) semlegesítése, majd ellentámadás Bécsig.

Osztrák részről ekkor már Benedek tbszgy. parancsnokként a térképen az Elba folyása mentén helyezte el csapatait. Természetesen Königgraetz helyrepofozott erődje még nem került szóba egy lehetséges csata helyszínéül, viszont a poroszok mozgása Szászország és Hannover megszállása után erre irányult, így Benedek kétségbeesett gyorsasággal irányította csapatait Olmützből a cseh Érchegység irányába. Az osztrák hírszerzés egyébként siralmas volt, noha Tegetthoff admirális öccse ezredesként jól szolgálta Benedek tbszgy.-t, olyannyira, hogy a vereség után parancsnokával együtt kívánták leváltását.

A porosz hadmozgás a napóleoni excentrikus, külsővonalas hadvezetési elv helyett, jól időzített offenzív hadvezetést tervezett az Elba vonalán. Moltke vk-i főnök hazárdírozott ugyan, de eltalálta, hogy Benedek egy „megerősített helyen” várja a porosz támadást. Igaz, a poroszok nem merték egyesíteni erőiket, várták, hogy az osztrákok kilépnek-e a külső vonalakról, azaz a cseh hegyi utakról.

A porosz-osztrák háborúban az ún. találkozó-előütközetek vezették be a főseregek későbbi támadását. Ezek közül az első a náchodi-wisokowi-skalnitzi volt. Porosz részről a kb. 30 ezer fős hadtestet Steinmetz altbgy. vezette. Az osztrákok elmulasztották az útvonal rendes lezárását, azaz nem akadályozták a poroszok belépését a cseh határon. Benedek tbszgy. kiadta a támadási parancsot Ramming altbgy. részére a VI. hadtest parancsnokának A végrehajtás siralmas volt, a mindössze 5000 fős porosz alegység 12 ágyúval nem csak feltartóztatta, hanem meg is verte a szemből szuronyrohammal támadó osztrákokat, 6000 fős vesztesége volt a császári hadseregnek. Az osztrák hadvezetés egész egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy a tömegrohamok elrendelésével csak a halottak számát gyarapítja.

A második előütközet szintén talákozóharcként zajlott le június 27.-én Trautenau város előtt. A második porosz hadosztály be is vonult a városba. Osztrák részről Ludwig von Gablenz tbgy. vállalta X. hadtestével, hogy visszaszorítja a poroszokat a trautenaui szorosnál. Gablenz alakulatai a város feletti dombokról rohamoztak, ezúttal azonban az osztrák tüzérség 70 lövegének támogatásával. Itt nem érvényesült a porosz gyorstűz előnye, és a kialakuló közelharcokban az osztrákok győzni tudtak. Ennek ellenére óriási volt az osztrák áldozatok száma (4700 fő, ebből kb. 1000 magyar). A rohamozó császáriak tiszekből is kb. 200 főt veszítettek, természetesen ezek beosztott tisztek voltak. A porosz veszteség 1330 főt tett ki. Ez volt az osztrák hadsereg egyetlen sikeresen megvívott előütközete Königgraetz előtt.

Június 26.-án a császári főhadiszállás úgy döntött, hogy meg kell támadni Frigyes Károlyt, és így az osztrákok beékelődnek az 1. és 2. porosz hadsereg közé, melyek ekkor még hét nap menettávolságban voltak egymástól. Erre a célra 70 ezer főt különítettek ki, és helyeztek el ismét védekező (feltartóztató) feladattal Podol falu mellett. Így alakult ki a turnai találkozóharc, melyet osztrák visszavonulással és 4/1 arányú áldozati aránnyal zártak. Június 27.-én a poroszok körbekerítették Münchengraetzet, majd a musky hegyi tábort is. Óriási harc alakult ki, két császári zlj[2]. áldozta fel magát, hogy a platóról visszavonulhasson Clam-Gallas gróf I. hdt-je. A visszavonulás sikerült, ám a poroszok Jicinig üldözték a császáriakat. Albert szász herceg védte a várost, s az osztrák „Iserhds. Elveszítette az összeköttetést, aminek következtében az osztrák vereség 5600 fő veszteséggel járt együtt. Benedek felelősségre kívánta vonni gróf J. Sternberg v.őrgy.-ot. Ebből sem lett hadbírósági eljárás, mint a későbbiekben leváltott két hadtestparancsnok esetében sem. Az Iser hadsereg a jicini platón kívánt védelemre berendezkedni, de Clam-Gallas felelőtlensége miatt itt is nagy veszteségeket szenvedtek el. Csak a szász testőrség áldozatai árán tudott a I. hdt. visszavonulni Königraetz irányában. Clam-Gallast Benedek tbszgy. azonnal leváltotta és Bécsbe küldte, hogy hadbíróság elé állítsák. Mondanunk sem kell, hogy a gróf megúszta, hiszen a dinasztia nem kívánta büntetni a saját kebeléből származó arisztokratákat. Skalitznál Benedek a fiatal Tegetthoff ezredes hírszerzőfőnök veszélyjelzése után mindenképp meg akarta állítani a porosz előrenyomulást, hogy a háta mögött leselkedő másik porosz hadseregre is összpontosíthasson. Azonban hibát követett el, a skalnitzi védelem élére Lipót főherceget jelölte ki. Lipót képzetlen katona volt, de mivel Benedek ekkor gyomorgörcsökkel küszködött, így Krismanic altbgy-ra hárult a felelősség, hogy időben lépjen, amit „természetesen” elmulasztott. A cél a porosz trónörökös visszaverése lett volna. Ekkorra azonban már az osztrák vezérkar is tisztában volt azzal, hogy a két porosz hadsereg egyesülését csak óriási erőfölénnyel, plusz túlerejű tüzérséggel lehet megakadályozni. A porosz vk-i főnök, Moltke is jól tudta ezt és ravaszul ollóba kívánta csalogatni az osztrákokat, akik a közelebbi és gyengének tűnő kisebb porosz erővel, a Frigyes Károly vezette 1. hadsereggel kívántak először leszámolni. Erre Goblenz korábbi győzelmének fényében remény is volt, csak a végrehajtás nem sikerült. Három osztrák hadtest, mintegy 70000 fővel állt szemben 30000 porosz katonával, akiket Steinmetz altbgy vezetett, és csak 105 ágyújuk volt. Benedek nem fogadta el a tervet (itt már egy karrier vége látszik), így az összpontosításból két hdt., a VIII. és a VI. visszavonult a fősereghez. A medence üres lett Skalitz előtt. Lipót fhcg megsértődött és egy zlj erőt küldött felderítésre, mely teljesen megsemmisült. Ebből csatlakozó harc lett, ez a skalitzi utolsó előütközet, mely a königgraetzi főütközet előképeként kellett volna, hogy figyelmeztesse az osztrák vezérkart. Nem így történt. Lipót fhcg. nemtörődöm magatartása feltűnő volt. Az osztrákok Skalitz házai közé szorultak és a 14500 fős hadtestből 4800 fő veszteség lett, azért nem több, mert a császári tüzérség itt is helytállt és segítette a visszavonulást. Lipót fhcg. szerint a beosztottak hibái okozták a vereséget és hihetetlen, de később a császári vezérkar ebből annyit emelt ki, hogy a hadtestparancsnok szándéka ellen alakult ki az ütközet.

Ezt követte Goblenz kudarca Eipelnél 28 zászlóaljjal Ágoston porosz fhcg. 26 zászlóalja ellen. Az osztrák tüzérségi fölény egy ideig kiegyenlítette a felvonuló porosz félzászlóaljak gyorstüzelésének hatását, bár Staudenz városát a poroszok mégis elfoglalták, és a Goblenz segítségére siető Grivicic is visszavonulni kényszerült, majd Trabenaut városának elvesztése után fogságba is esett. Szégyen szégyen után következett.

Az osztrákok Dubenetz-nél alakítottak ki újabb hadállást. A porosz vezérkar nem tudta, hogy végülis sikerül-e mindkét porosz hadseregnek egyesülve megütközni az osztrák fősereggel. Ugyanakkor a porosz 1. hds. parancsnoka, Frigyes főherceg lenézte Helmut von Moltke tábornagy parancsnokot köznemesi származása miatt (az arisztokrata gondolkodásmód a poroszoknál is létezett) az utasításokat, parancsokat szabotálta, ezért Moltke Vilmos királyhoz fordult, megtáviratozva, hogy veszélyben az egyesülés, és a hadjárat célja. A válasz nagyon hamar megérkezett Frigyes herceghez enyhe fenyegetéssel, „veszélyben a dinasztia, utasítom az egyesülésre”. Ez ellen egy porosz herceg tovább nem pökhendiskedhetett, csupán végrehajthatta az uralkodó és a háttérben maradó Bismarck kancellár akaratát. A porosz seregek megindultak.

Benedekék még nem tudtak a skalitzi vereségről, azt a bevonuló meggyötört csapatoktól tudták meg. A megdöbbent parancsnok azonnal leváltotta Lipót főherceget, és hazazavarta. Krismanic altbgy is jellemző módon reagált. Először Goblenz altbgy-t, majd Lipót főherceget hibáztatta, utána, mivel kidühöngte magát, lefeküdt aludni. Benedek parancsnok tisztában volt azzal, hogy a megmaradt Iser hadsereg kettő, plusz a fősereg három teljes létszámú hadtestével, plusz a még érintetlen lovas hadosztállyal és a valóban komoly erőt jelentő 630 löveggel most már mindenképp el kell vállalni a poroszok egyesülése előtt a döntő ütközetet. De a győzelembe vetett hit ekkorra teljesen semmivé lett az osztrák hadvezetésben.

A császári hadsereg ezt követően a dubenetzi (jicini plató) fennsíkra vonult, ahol elképzelésük szerint tüzérségük a szemközt felfejlődő ellenséget eredményesen lőheti. A támogatásra kijelölt lovasságot a hastestparancsnokként tehetségtelen, de jó lovas gróf Festetics Tasziló altbgy. vezette. Moltke sürgette is a felvonulást, azonban a támadó porosz hadtesteket Festetics ideiglenesen megállította, majd Schveinshaedelnél újra felvette a harcot, de a porosz gyorstűz elől végleg vissza kellett vonulnia, és átkelt az Elbán. Ez a hadmozdulata a kolozsvári ezred kétharmadának pusztulását jelentette. Az áldozat mégsem volt hiábavaló, mivel ez alatt az idő alatt Benedek egy 15 km mély, és 10 km széles sávban felállíthatta hadtestjeit, és a széleken a lovashadosztályokat. Itt mégsem került sor a döntő ütközetre. Benedek rádöbbent, hogy bármilyen felállást választ, a vereség csaknem bizonyos. Táviratot küldött Ferenc József császárnak, melyben őszintén és teljes részletességgel tájékoztatta a császárt a hadi helyzetről. Ferenc József, akinek pedig Benedek volt a kedvenc hadvezére, már most eldöntötte, hogy leváltja a fővezért. Az osztrák csapatok megkezdték a visszavonulást Königgraetz erődje felé. 20 km-t vonultak vissza az osztrák hadosztályok, miközben elkeseredett parancsnokuk ismételten táviratban kérte a császártól a békekötést, mivel hadserege katasztrófáját elkerülhetetlennek látta. A válasz szinte azonnal megérkezett, idézzük is, hiszen megvilágítja Ferenc József gondolkodását: „Békekötés lehetetlen. Megparancsolom kezdje meg – ha kikerülhetetlen – a visszavonulást. Került sor csatára?” Ezzel Ferenc József az utókornak bebizonyította, hogy nem volt képes felfogni a tényleges helyzetet, ugyanakkor nem érdekelte tízezrek pusztulása, csak a dinasztikus érdek. Ám a felelősséget az északi hadsereg parancsnokára, Benedek táborszernagyra hárította.

A parancsnok ebben a helyzetben nem tehetett mást, mint amit tett, vállalta a küzdelmet. Életében először és utoljára vezetett egy egész hadsereget. De embereiért a teljes felelősséget vállalnia kellett, így elhatározta, hogy megvívja Königgraetznél a döntő ütközetet, védekező hadállásban, hiszen teljesen tisztában volt a poroszok eddig követett taktikájával és erejével. Felmérte, hogy kimerült hadosztályai már csak a tüzérség védernyője alatt és a lovasság maximális támogatásával képesek valamennyire megmenteni a helyzetet. Érdekes ismerni Ferenc József titkos leveleit, melyeket Benedeknek közvetítettek (mindkettő elégetésre került), ezekben kötelezte katonáját a halálig tartó kitartásra.

Július 2.-án Benedek Lajos tbszgy. parancsot ad ki: a hadsereg nem hátrálhat tovább, mindenkitől maximális helytállást követel. Védelmi ütközetre készül, lövegeit, kb. 500 ágyút 4 km-es szakaszon belül (Chlum-Problus között) összpontosítja. Ezzel 10 m-enként állít egy-egy osztrák ágyút, legalábbis elvileg. A valóságban a lövegek részben mélységben is tagolva álltak. Rendelkezésére állt 52 zászlóalj, 5 lovashadosztály, majd a tartalék 63 zászlóalj, és 82 lovas század. Ez 125 ezer fő csatarendbe állását jelentette.

A porosz trónörökös eközben támadni kívánt, de az írásos parancs Moltkéhoz került, aki szerencséjükre azonnal rádöbbent, hogy az egész osztrák hadsereg áll a másik oldalon.

A császári hadsereg hadtestparancsnokai, így Ernő főherceg, és Goblenz altbgy. máris megszegték Benedek parancsát, nem a számukra kijelölt hegyhátat kívánták megvédeni, hanem az azelőtt fekvő Bistritz-völgyet. Ezzel kitették gyalogságukat a már jól ismert porosz gyorstüzelő fegyverek közvetlen közeli gyilkos tüzének. További hibák: Festetics gróf sem a kijelölt helyén sorakoztatta lovasságát, hanem attól balra, ezzel üres területet hagyott, ami azután súlyos következményekkel járt. Egyedül Albert szász trónörökös kért Benedektől engedélyt, hogy hadtestjét hátrább hozza, a Problus-Prim hegyek vonalára. Az engedélyt megkapta. Benedek parancsnok észrevette a hadtestparancsnokok önkényes változtatásait a felállásban, de már nem volt idő a korrekcióra, így az osztrák balszárnyon egy nagy félkörív alakult ki, s ez az Elbához csatlakozott. Ezzel zárult július 2.-a.

Július 3.-án hajnalban zuhogott az eső, ám a porosz hadsereg a parancs szerint megindította támadását. Elöl August von Wilhelmhorn tábornok a 8. porosz ho.-val. A Sadowa-Chlum állás előtt az osztrák tüzérség heves ágyútűzzel fogadta őket. Utána a 7. hadosztály támadott Francesky altbgy vezetésével. Benatek falu, illetve az erdős maslowedi hegy a Wobora erdővel állta útjukat, és az állandóan tüzelő osztrák ütegek. Az erdő birtoklásáért kegyetlen közelharc alakult ki, végül a porosz zászlóaljak kiszorították a többször is ellentámadó császáriakat. Majd látni fogjuk, hogy az osztrákok belementek a számukra hátrányos közelharcokba egy-egy erdőben, vagy faluban meg-megállítva porosz ellenfeleiket. Ezek a harcok mindig bizonyították a porosz gyalogság gyorstüzének hatásosságát, és az emberveszteség majdnem mindig 5/1 arányú volt a poroszok javára. Festetics gróf vegyes alakulatokkal szembe támadott, a harc során el is lőtték a lábfejét, majd helyettese, Mollinary altbgy szuronyrohamot vezényelt, ami kezdetben eredményesnek tűnt, de összeomlott a porosz zászlóaljak gyorstüzében. Fleischacker dandárja szétesett, sőt Pöckh ezredes is elesett. Az erdőért folytatott kilátástalan harcot végül maga Benedek szüntette meg, szigorú paranccsal.

Közeledett a porosz 2. hadsereg, és az osztrákok ezúttal is elmulasztották a lovassági harcászati felderítést. Sadowánál Horn altbgy a porosz VIII. ho. parancsnoka lassan megkezdte az átkelést a Bistricz folyócskán. Éppen ekkor érkezett a porosz oldalra Vilmos király, Bismarck és Moltke kíséretében. Megállapították, hogy az osztrákok alaposan belebónyolódtak az erdei harcokba. Horn altbgy is követett el hibát, mivel hadosztályát az osztrák tüzérségnek vezette, mire azok a tőlük kitelhető legerősebb tűzzel válaszoltak. A porosz támadás időlegesen elakadt. Ugyanakkor késett a porosz trónörökös második hadserege. Egyetlen előreküldött dandárja, Alvensleben v.őrgy. már támadásba lépett, de az osztrákok nem ismerték föl, hogy a második hadsereghez tartozik, amelyik még délre sem tudott a csatatérre felfejlődni. A császári tüzérség majdnem megsemmisítette az erdőbe szorított és kitörni készülő III. porosz hadtestet, akik halálra szántan küzdöttek, majd megdöbbenve tapasztalták, hogy az ellenséges tüzérség egy része Chlum tájékára kezdett lőni. Ők még nem fogták föl, amit Moltke éles szemmel azonnal detektált, hogy most már valóban küszöbön áll a porosz trónörökös második hadseregének oldaltámadása az osztrákok ellen. Vilmos szivarral kínálta kedvenc vezérkari főnökét, aki kettőt is kivett, és jókedvűen ropogtatta, majd Bismarckkal együtt rágyújtottak az ünnepi szivarokra. Ekkor hangzott el a későbbi vaskancellár híres mondata: „Felség! Ma nem csak a csatát, hanem a hadjáratot is megnyerte.” Ez utóbbira persze még várni kellett, hiszen a trónörökös hadserege csak lépcsőzetesen fejlődhetett fel, és ezt Benedek is tudta, kiszámítva, hogy még másfél, két órája maradt valamilyen eredmény kicsikarására, ezért utasította a két tartalék hadtestet, Thurnt és Mollinaryt az azonnali beavatkozásra. A swiepi erdőt immár 40 osztrák zlj támadta zeneszó kíséretében, azonban a kimerült porosz védők nemsokára megdöbbenve tapasztalták, hogy az osztrák tüzérség megszüntette a rájuk irányuló tüzelést, a gyalogság pedig visszavonult. Megmenekültek. Az értelmetlen erdei öldöklés után Benedek  rákényszerült a du. 13 óra után beérkező második porosz hadsereg ellen vezényelni még intakt 32 zászlóalját, és maradék lovasságát. Ez 59000 gyalogost és 4000 lovashuszárt jelentett. Gróf Thun osztrák altbgy azonnal kiértesítette zászlóaljparancsnokait, utasítva őket a harc felvételére. Thurn und Taxis főherceg altbgy a 2. lovasho. parancsnoka mégis üresen hagyta az északi peremet, elmulasztva az egyébként kötelező harcászati közelfelderítést (7 km). Henriquez v.őrgy. a bécsi helyőrség „büszkesége” a harc helyett alakulatával együtt átmenekült az Elbán, helyükön magyar huszárezredek véreztek el, őket szerencsére két tábori üteg tüze mentette meg a teljes megsemmisüléstől. De önfeláldozásukkal az egész osztrák hadsereg visszavonulását lehetővé tették.

Thun gróf szintén önhatalmúlag visszavonult, át az Elbán, így küszöbön állt a teljes összeomlás. Hogy ez nem következett be, az a porosz Hiller altbgy hibája volt, ugyanis alakulatával az osztrák III. hdt-re támadt, és a császári tüzérség ezúttal is helytállt. Csoda volt, hogy az összeomlást a még rendelkezésre álló alakulatokkal lassítani lehetett. Jellemző, hogy magát Benedek főparancsnokot és vezérkarát majdnem elfogták Lipa hegytetején a poroszok. Az osztrák tüzérség híressé vált halálütege ekkor majdnem teljes legénységével és Groeben százados parancsnokkal együtt pusztult el. Utolsó kartács-sortüzüket már 20 m-ről adták le a rohamozó poroszokra.

Albert szász csapatait is megsemmisülés fenyegette, Herwath porosz hadosztályai által. A szászok azonban szinte végig kitartottak. Közben sorra estek el a még osztrák kézen lévő falvak, Alsó és Felső-Prim, majd Problus. Edelsheim huszárai és a szász-osztrák tüzérség helytállása mentették meg az osztrák hadsereget a teljes bekerítéstől. Ekkor Benedek lelkileg furcsa mód feltámadt és a legközelebbi zászlóalj élén ellentámadást vezényelt Chlumnál. Sokan követték a harcba. A Habsburg főhercegek becstelenül viselkedtek, közülük Ernő főherceg teljes alakulatát (III. hdt.) visszahagyta, vk főnökével rohamoztatott, aki az első sorok között halt meg katonáival. Ekkor már Goblenz 10. hadtestje is hátrált, őket is a tüzérség fedezte, de a közelben lévő ütegek személyzete az ágyúk között halt meg.

Benedek még mindig nem adta fel a harcot. Bár az általános tartalék hadtestjei is megfogytak, mégis a chlumi irányban erőltette az ellentámadást, melyet Ramming altbgy ugyan megpróbált halogatni, de itt sikerült egy kis részgyőzelmet elérni Hiller altbgy porosz hadteste ellen. Hiller sem futott el, katonái között halt meg. Az utolsó ellentámadást Gondrecourt osztrák v.őrgy. rendelte el egy 20000 fős vegyes (magyar, szász, erdélyi, és olasz) zászlóaljakból összehozott alakulatnak. Ezt a támadást a hadtörténelem leggyászosabb ellentámadásának minősítik ma is. Gondrecourt mellesleg nemzetiség és magyargyűlölő volt, és már pontosan tudta mi várható. Ennek ellenére az általa halálba küldött 20000 ember a Radetzky indulóra támadott, mintegy 20 percig, majd 10000 fő veszteség után a támadás összeomlott. Ezt a támadást írja le Geoffrey Regan, mint a „színes ruházatú középkor hadseregének ütközetét a csukaszürke mundéros modern kor első hadseregével”. Az ismeretterjesztő szintű hadtörténeti könyv természetesen nem tárgyalhatta a fentieket részletekbe menően, de bizonyos, hogy Regan is tisztában volt azzal, hogy a kegyetlen ütközet alatt emberek tízezrei pusztultak el dinasztikus és politikai érdekek érvényesítése miatt.

Az osztrákok visszavonulását ezután három nehézlovas hadosztály: Holstein-Glückburg szász herceg, gróf Coudenhove v.őrgy. és Zaitsek Károly v.őrgy. alakulatai segítették. 1813 óta nem volt ilyen méretű lovasütközet, mintegy 25000 fő csapott össze és ezek a huszárok du. 16-17 óra között kb. 40 percnyi helytállásukkal lehetőséget adtak az osztrák főerők visszavonulására a königgraetzi erődhöz. Természetesen a még működő császári tüzérség is helytállt, Benedek személyesen kérte meg Gottfried Hoffbauer tűzalezredest, hogy tartson ki. Az alezredes 220 megmaradt lövegével bár nagy veszteségek árán, és állandó visszavonulás közepette, de végig kitartott. Így még este 21 órakor is védték a feltorlódott mintegy 100000 főt az Elbán történő átkelésben. Helytállásuk joggal érdemelte ki az ellenfél elismerését is. A szászok gyengébb fegyverzetük ellenére saját erejükből vonultak el Olmütz irányában. Este a königgraetzi vár parancsnoka elárasztatta a környéket, emberek és lovak ezrei maradtak a vízben. A várkaput viszont bezáratta, amit végül Benedek parancsára nyittatott ki újra. Benedek emberileg ekkor minden tőle telhetőt megtett a még élő sebesültek biztonságba helyezése érdekében. Königgraetz előterében a tényleges csatatéren mintegy 50000 ember maradt holtan.

Moltke maga is megrendült, hiszen látta Gondrecourt alakulatának halálos rohamát, ami után rosszul lett, majd pihenőt rendelt el, és a porosz hadsereg nem üldözte tovább a megvert osztrákokat, a sebesülteket pedig a poroszok szedték össze és próbálták életben tartani. Epilógusként rögzíteni kell, hogy júl. 3.-án, a nagy csata estéjén érkezett meg a vereség híre a Hofburgba. Ferenc József nem az elesett katonáit, hanem dinasztikus elképzelésének összeomlását siratta. Eközben Benedek tbszgy. útba indította serege maradványait Olmütz irányába. Itt kapta meg Ferenc József parancsát, hogy Bécs védelmében vezényelje csapatait a fővároshoz. Ez értelmetlen lett volna, végülis a X. hdt. mintegy 17000 emberét és 4 lovas hadosztályt indított útba a végig becsülettel helytálló Holstein-Glückburg főherceg vezetésével a főváros védelmére. Benedek helyreállította a hadseregben a rendet, és várta a leváltását elrendelő császári parancsot. Ez meg is érkezett, bár a tbszgy. majd csak Bécsben tudta meg, hogy nem csak leváltották, de hadbíróság elé is kívánják állítani. A tisztesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a hadbíróság a császári leváltást jóváhagyta, de a nyugállományba helyezésen túl nem büntette az amúgy is lelkileg összetört táborszernagyot. Az osztrák hadsereg új parancsnoka Franz Johann tábornagy lett, Albrecht főherceg egykori századosa, aki kemény kézzel helyreállította a rendet, és a már Bécsből menekülésre készülő császári család is megnyugodhatott, mivel 70000 főt összpontosított a főváros védelmére. A bécsi polgárok körülbelül ekkorra ismerték meg a königgraetzi csata titokban nem tartható részleteit, és követelték Ferenc József lemondását. Ez nem következett be, akárcsak Miksa hazahívása Mexikóból, utóbbit a felkelők végezték ki. A Habsburg dinasztia túlélte a königgraetzi ütközetet, noha a tehetségtelen és semmivel sem törődő főnemesi vezérkar (főhercegek és társaik) nem vették tudomásul a kegyetlen tényeket, pl. azt, hogy az osztrák hadsereg hadtestjei elveszítették személyi állományuk közel felét. A veszteségekből és vereségből azért tanult az osztrák hadvezetés, bár az ezt követő 48 évnyi békeidőszak már nem tette komoly próbára az Osztrák-Magyar Monarchiává átalakult császárságot. A Königgraetz után Magyarországra átmentett Erzsébet császárnét a magyarok valóban megszerették és némi köze volt az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéshez.

Bismarck nem aknázta ki nagy győzelmét. Tudatában volt, hogy a legyőzött osztrákok is németek és a császárság a porosz vezetéssel kialakuló Németország partnere és szövetségese lesz a következő időszakban. Természetesen nem tudhatta, hogy az első világháborúban éppen a meggyengülő Monarchia mekkora terhet jelent majd Németországnak. Mindenesetre Bismarcknak köszönhető, hogy a prágai békét úgy kötötték meg, hogy az Osztrák Császárságtól egyetlen négyzetkilóméter területet sem vettek el. A két nagy német állam részben közös történelme még 52 évig folytatódott.

 

 

Sedan

 

         Sedan városa a Meuse folyó balpartján két domblánc között helyezkedik el. A város története a német-francia hatalmi vetélkedéshez kapcsolódik többszörösen. Sedan és környéke a 20. század mindkét világháborúját megszenvedte. Azonban a francia nemzeti történelem legszégyenletesebb veresége is itt következett be 1870 szeptember 2.-án. III. Napoleon francia császár itt kapitulált Vilmos porosz király, Bismarck és Moltke vezérkari főnök előtt. E megalázó esemény a franciák számára még ma is a katonai összeomlás szimbóluma.

         Az ide vezető út tanulságos, de ennek diplomáciai, katonapolitikai és katonai előzményeit meg kell értenünk ahhoz, hogy az eseményeket és következményeiket értékelni tudjuk. Ma jórészt minden történész egyetért abban, hogy Sedan nemcsak egy korszakhatár, hanem a XX. század nagy világháborúinak és nacionalizmusának is előképe volt. A porosz-francia háborúnak, akárcsak a megelőző porosz-osztrák háborúnak is a német kérdés rendezetlensége volt a fő motiváló tényezője. Nézzük meg ezt kissé alaposabban. A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus a nemzeti törekvések támogatása helyett létrehozta a Német Szövetséget, tovább csökkentve a Napoleon által jól megnyirbált kis tagállamok számát. Így a Német Szövetség 5 királyságból, 8 nagyhercegségből, 9 hercegségből, 13 fejedelemségből, plusz 4 „szabad városból” tevődött össze. Létrehozták a majna-frankfurti szövetségi gyűlést, amely azonban nem volt igazi parlament. Írott alkotmányt 6 állam kapott, jellemzően a Poroszország és Ausztria közöttiek, köztük Szász-Weimar (1816) és Bajorország (1818) volt igazán jelentős. A frankfurti szövetségi gyűlés hatalma nem terjedt ki egy szövetségi hadsereg felállítására sem. Így Clausewitz az egész német kérdést a „kard erejével” jósolta megoldani. A végrehajtásra azonban csak Poroszország, vagy Ausztria lehetett elég erős. Ausztria pozícióját a bécsi döntés során a császárságnak juttatott délnémet területek erősítették. Viszont éppen a bécsi döntés ítélte Poroszországot a közép-európai érdekszférában való részvételre, s ez elvezetett a porosz-osztrák háborúig. A Habsburg birodalom 30 milliós soknemzetiségű államalakulatával szemben a 11 milliós porosz királyság homogén német maradt, de a potenciális osztrák előny beéréséig idő kellett. A Habsburgok „okulva” a napoleoni háborúk zűrzvarán és sok nagy vereségén, kifejezetten a konzervatív változatlanság hívei voltak, a folyamat azonban megindult, megállítani csak időlegesen lehetett, pl. 1848-49-ben. A mi témánkhoz a fordulópontot Franciaország ismételt felemelkedése jelentette, ezen belül szimbólikusan 1840-ben I. Napoleon holttestének ünnepélyes hazahozatala Szent-Ilonáról. A poroszoknál a 19. század második felétől már működött a német nemzeti piac, s ez szerepüket tovább erősítette.

         Az ún. „lokalizált háború” gondolata jól ismert volt, de alkalmazásához legalább egy kitűnő politikus is kellett. Ez a politikus Otto von Bismarck lett. A kevéssé poroszos jellemű politikus Göttingenben, majd Berlinben tanult főleg jogot, de diplomáciát is. Épp ezért 1833-ban már diplomáciai feladatot teljesített. Jelleméhez hozzátartozott, hogy a megfeszített munka mellett párbajozott, vadászott és szerelmi élete is híres volt. 1849 után IV. Frigyes Vilmos a frankfurti nemzetgyűlésbe delegálta porosz követként. Innen kezdve Bismarck útja egyenesen ívelt felfelé. Pétervári, majd 1862-ben párizsi nagykövet, visszatérésekor pedig kancellár. Az 1860-as hadseregreform körüli viszályt szintén ő oldotta meg, de már 1862 szeptemberi parlamenti beszédében célzott arra, hogy égető problémájukat, a német egyesítést nem parlamenti vitákkal, hanem „vérrel és vassal” fogják megoldani. A diplomáciában és katonapolitikában Európa legkiemelkedőbb államférfia volt, gondolkodására jellemző, hogy ellenfeleit, akár a sakkban, mindig több lépéssel megelőzte, vagy teljesen kiismerte. Az osztrák-porosz háború megnyerése nyilván a porosz hadsereg és Moltke vezérkari főnök érdeme volt, de csak Bismarckkal együtt. Königgraetz után a kancellár már tudta, hogy a következő ellenfél a látszólag erősebb Francia Császárság lesz.

         Ellenfélként Bonaparte Lajos, mint III. Napoleon jelent meg, aki kalandos, sőt kalandor összeesküvő, és börtönviselt előélet után 1848 dec 10.-től Franciaország elnöke, majd sikeres államcsínye után 1852 dec. 2.-án visszaállította a Francia Császárságot, és III. Napoleon néven a sedani vereségig császár is volt. A francia-porosz viszony porosz oldalról az 1806-os vereség után ellentmondásos volt. Jelentkezett a francofóbia, illetve a revans várása is, melyre azonban csak 1870 szeptemberében került sor. Gazdaságilag a két állam közt a kapcsolat fejlődött. A politikában érdekes módon egy francia revíziós igény is rontotta a viszonyt, ld. Eugéne császárné 1863-as tervét, lényegében a nagy napoleoni birodalom visszaállításáról. Hogy ez illuzórikus volt, azt bizonyítja, hogy Eugéne császárnét, az egykori grófnőt és szépasszonyt a kortársak Sedan után joggal nevezték III. Napoleon és Franciaország rossz szellemének. A francia hadsereg azért jó eszköz volt, hogy az elképzelt európai újraosztozkodásban, pl. krími háborúban, majd Solferinonál előkelő helyet biztosítson a Francia Császárságnak.

         A porosz-francia háborút a spanyol trónra meghívott Hohenzollern Lipót porosz herceg jelölése körüli szándékoltan kiélezett vita váltotta ki, mint „casus belli”. Óriási felháborodást és kavarodást okozott a francia és európai diplomáciai körökben is. „Egy porosz herceg a spanyol trónon, van-e még akarata Franciaországnak?” Eugéne a dinasztia bukásával érvelt, míg Boeuff hadügyminiszter egy kirobbanó háborúra 300000 katonát ígért III. Napoleonnak. Természetesen a higgadt porosz uralkodó habozott, míg Bismarck kárörvendően keverte a háttérből a biztos kártyákat. A franciák számítottak Ausztria részvételére (a königgraetzi kudarc revansaként), és természetesen Olaszországra is. Párizsban elbizakodott nyilatkozatok kaptak nyilvánosságot, pl. „újra megtaláljuk az utat Jénába!” Lipót főherceget Belgium és Anglia is óvta a spanyol tróntól a számukra is kedvezőtlen konfliktus esetleges kiszélesedése miatt. Furcsa helyzet alakult ki, miután a francia külügyminiszter (Eugéne sugalmazására) már úgy nyilatkozott, hogy a porosz kormány bocsánatkérése nélkül a kormányt holnap a háborús ellenzék megdönti. Bonaparte Lajos született kalandor volt, de kétségtelen, hogy Eugéne befolyása alatt állt, így a gordiuszi csomót ismét Bismarcknak kellett megoldania. Ez a következőképpen zajlott le: a kancellár Roon hadügyminiszterrel és Moltkéval egyeztetett, és mivel mindketten kívánták a háborút, így megnyugodva, a Vilmos által rábízott választáviratot kissé átfogalmazva minden további tárgyalás lehetőségét kizárta, és a rövidített, sértő változatot nyilvánosságra hozta. A hatás frenetikus volt, Párizsban a tömeg az öklét rázta, és júl 19.-én már át is adták a hadüzenetet Bismarcknak. A kancellár két legyet ütött egy csapásra. A támadó fél Franciaország, az erkölcsi felelősség III. Napoleoné, míg a „megtámadott Poroszország” életbe léptette a délnémet államokkal kötött katonai szerződést. Így nem Poroszország egyedül, hanem a Német Szövetség háborúzott. A nemzetközi helyzetben Párizs reménykedett, elsősorban Ausztria belépésében, de a Habsburgoknak elege volt Königgraetz után, így közölték, hogy Ausztriának nincs semmilyen elkötelezettsége Párizzsal szemben. Nyilvánvaló, hogy Ferenc József nem csak a korábbi vereséget vette alapul, de még a hátában fenyegető Orosz Birodalmat is. Az olaszok ugyan partnerek lettek volna, de Róma kiürítését kérték III. Napoleontól, mire az kénytelen volt belátni, hogy nem maradt más hátra, mint egyedül megütközni a poroszokkal.

         A szembenálló erők nagyjából egyenlőek voltak, noha a francia hadsereg régi típusú hadseregként, de nem tömeghadseregként, Európa legjobban szervezett, és Königgraetz tapasztalataival rendelkező hadseregeivel kényszerült felvenni a küzdelmet. A francia haderő természetesen szintén rendelkezett harctéri tapasztalatokkal, és sikerekkel, mint Algéria, Mexikó, Solferino. A tisztikar egy része pedig részt vett a krími háborúban. A franciák 1860-ban kb. 600000 főt hívhattak be, míg a poroszok a Königgraetz előtti 200-250 ezer fővel rendelkeztek továbbra is. Ez ugyan számszerű francia fölényt jelentett, de a napoleoni tömeghadsereg megszüntetése után visszatértek a sorozott és limitált létszámú (ténylegesen 240000 fős) hadsereghez, ami 1870-ben már csak 150000 főt jelentett. Az ellentmondás megérthető, mivel Franciaország 1866-70-ben Algériában, Rómában, sőt Mexikóban is le volt kötve. A reform így elodázhatatlanná vált. Az ún. „Niel-törvényt” 1868 januárjában adták ki. A szolgálati időt öt évre csökkentve egy nemzeti gárda kialakítását tervezték, ami 1875-re már 800000 főt jelentett volna, plusz egy „mozgó gárdával” (500000 fő) a reguláris hadsereggel együtt túllépte volna az 1 millió főt is. A törvény azonban későn jött, így nem változtatott az 1870-es háború kimenetelén.

         A francia tiszti kar közepesen iskolázott, de társadalmilag el nem ismert volt. Utóbbi a túl alacsony beosztott tiszti jövedelmeket jelentette. A háború kimenetelét azonban egy-egy kiemelkedő képességű főtiszt is eldönthette, és ebből a rendszerből lépett elő pl. Bazaine marsall is.

         A francia haditerv már 1870 előtt kettő, majd három hadsereggel számolt egy Poroszország elleni támadó háborúban. Strassbourg, Metz és Langress központokkal Mac-Mahon tbgy, Bazaine marsall és Palikao tábornok vezetésével, plusz a császári gárdával. Volt egy védekező terv is a fenti három hadseregre alkalmazva. Ez utóbbi maradt volna érvényben strassbourgi összevonással, metzi átvonulással, plusz tengeri tüntetéssel. A terv időtényezője alapvetően hibás volt, mivel a németek előtt kívánta a Rajnát átlépni. Mégsem ez történt. III. Napoleon az utolsó pillanatban összevonta és saját parancsnoksága alá rendelte a hadsereget. Vezénylő tábornokait ezzel hadosztályparancsnoki szintre minősítette vissza. A döntésben mondanunk sem kell, Eugéne volt a súgó. Ezen közben Bonaparte Lajos még mindig reménykedett az osztrák segítségben. Az egyesített francia hadsereg 8 hadtestből állt, parancsnokait az előbb részben felsoroltuk, de általánosságban a főtisztek nem voltak képzetlenebbek a poroszokénál, csak hiányzott a Moltke által tudományosan vezetett porosz vezérkar összehangoló képessége.

         Mozgósított a francia hadsereg, de zavart zavar követett. Még a térképek is hiányoztak, azaz csak Poroszországról voltak térképeik. Azt, hogy a háború ténylegesen francia területen zajlik le, el sem tudták képzelni, ezért nem voltak kéznél a saját területükről készített haditérképek. Július 28.-ra 202000 fő, majd aug 1.-re 238000 fő vonult ki az Elba keleti, északkeleti határára, alaposan szétszórva. Az ún. Mozgó Gárda felszerelése, kiképzése el sem kezdődött. A főparancsnok már csak a napoleoni név miatt Louis Bonaparte volt, noha a háború előtti orvosi vizsgálaton vesebajt, plusz hólyagproblémákat találtak, amiről viszont csak a császárnét tájékoztatták. De Eugéne hallgatott, hiszen neki már a dinasztia túlélése volt a fontos, s nem III. Napoleon. Utóbbi Metzbe érve, már a vonaton rosszul lett, így ágyba kellett fektetni, miközben a zűrzavar nem csökkent. A poroszok a königgraetzi tapasztalatokkal (megosztott felvonulás) és döntő csata előtti egyesülést tervezve vonultak fel. Moltke és vezérkara teljesen bizonyos volt a győzelemben. Ennek ellenére Bismarck és Moltke között ellentét alakult ki Sedan után, sőt Párizs ostromakor is, végül a kancellár által képviselt politika prioritása vált döntővé a háború alatt. A német mozgósítás aug 5.-re 462 ezer főt szállított a kijelölt területekre. A I. hadsereget a Meuse mellé tervezték, a már 74 éves Steinmetz tbgy parancsnokságával, ami hibás döntés volt, az öregúr majdnem keresztülhúzta Moltke terveit. A II. porosz hadsereg Frigyes Károly vezetése alatt Metz irányában kívánt tevékenykedni, tegyük hozzá, hogy Frigyes Károly kitűnő hadvezér is volt. A III. hadsereget a trónörökös vezényelte, ez délnémet egységekből állt össze, vele utazott Bismarck és Roon hadügyminiszter is. A vezérkari főnök külön dolgozott három szekcióval, amely a mozgósítást, vasúti szállítást, és a felderítést irányították. Még a mai szemmel is tökéletes emberi „kompterkvartett” volt Moltke és három ezredese, ahogy ez a négy fő 1 millió embert irányított.

         A haditechnikai, technikai háttér Königgraetz óta nem sokat változott, hiszen a vasútrendszer, a távírórendszer gyakorlati alkalmazása a franciáknál és poroszoknál egyaránt fejlett volt, és e tekintetben a franciák nem voltak hátrányban. A gyalogsági fegyverzet tekintetében a Dreyse-puskához hasonló francia Chassepot-puska szerepelt (Solferinonál sikerrel kipróbálva). A fegyver 1300-1500 méteres hordtávolságával a porosz Dreysénél is kissé jobb volt, és a franciák 1870-re már 1 millió ilyen fegyvert gyártattak le. Az ágyúk tekintetében a poroszok álltak jobban. Alfred Krupp 1870-ig 2000 db. vontcsövű, hátultöltős acélágyút gyártott, ezek 3-5 km-es hordtávolságot biztosítottak az űrméret és löveghossz függvényében. Egyetlen hátrányuk a szétrobbanás veszélye volt. A francia hadvezetés ragaszkodott az elöltöltős, vontcsövű, bronzanyagú lövegeihez, ezek csak kb. 3000 m-ig voltak hatásosak, igaz nem robbantak szét.

         Teljesen új fegyver kipróbálására is sor került, ez az ún. szórólöveg volt, Montigny ötlete alapján, a Colt működésének utánzásával, de 25 csővel egy hengerben. A fegyver végülis nem váltotta be a reményeket, a gyakori gyújtószög-törések, és a kezelők hozzá nem értése miatt. A poroszok újítása a Párizs alatt a világon elsőként alkalmazott kezdetleges légvédelmi lövegek voltak, ezek a léghajók ellen készültek, mivel a Párizsba szorított franciák a távíró-rendszer részbeni tönkremenetele után a vidéki haderőkkel szabad (széliránytól függő) léggömbökkel tartották fönn az összeköttetést. A léggömb alkalmazása azonban már a nagy francia forradalom alatt megkezdődött. Említésre méltó továbbá a franciák által Párizs védelménél használt fényszórók katonai kipróbálása, és Gusztáv Eiffel acél összerakható hadihídjainak alkalmazása is. A két fél tehát minden létező újítást, lehetőséget igyekezett bevetni és kihasználni.

         A háborús cselekmények július végén kezdődtek: Le Boeuff júl 24.-én Metzbe érkezett, de csak 200000 embere volt, így frontális francia támadásról szó sem lehetett. Moltke számított is a franciák tehetetlenkedésére, s ezt igazolta, hogy amikor III. Napoleon kiérkezett a hadterületre, nem volt világos elképzelése arról, hogy mit is tegyen a francia hadsereg. Jobb híjján várták, hogy a poroszok terve, vagy támadása merre irányul. Aug 2.-án a franciák 6 hadosztállyal letámadtak egy porosz ezredet és kis számú kísérő lovasságát, de a poroszok kicsúsztak a kezükből, s így csak a város környéki magaslatokat foglalták el, néhány tucat halott árán. Párizs máris tapsolt. Eközben Moltke két szárnyra osztotta a valóban támadó tervvel felvonuló porosz hadsereget. A jobb szárny Saarbrücken felé indult a II. hadsereggel, Frigyes Károly parancsnokkal, és Steinmetz tábornokkal. A balszárny Landau-Speyer felől Lotharingiát és Metzet célozta meg. Ez egyetlen beérkező-bekerítő csatát jelentett a Saar folyó mentén. A terv gyors megvalósítását azonban Moltke saját tábornokai akadályozták, az öreg Steinmetz tábornok Saarlouis helyett Saarbrückenbe irányította csapatait, így azok bekerítés helyett szembekerültek a franciákkal. Ez természetesen találkozóütközetet hozott a porosz balszárny mellett. Francia részről Mac-Mahon I. hadteste, és F. Douay VII. hadosztálya vonult a Strassbourg-Belfourt vonalra. Mac-Mahon későn ismerte fel, hogy Douay hadosztályát támadás fenyegeti. A figyelmeztetéssel elkésett, így reggel 8-tól a poroszok teljesen szétverték Douay alegységét és a harcban a francia tábornok is elesett. Ez volt a weissenbourgi ütközet, ahol a poroszok 50000 fővel söpörték el a kis létszámú, 6000 fős francia hadosztályt.

         A második találkozóütközetre a hoguneaui erőd előtti folyóvölgyben került sor, mivel Mac-Mahon segítséget kért császárától, de csak 48 ezer embert és 167 löveget állíthatott szembe a poroszok 100000 főjével és 342 lövegével. A porosz túlerő itt is érvényesült, de a veszteségek mindkét részről nagyok voltak, 10-11 ezer fő halott és sebesült, míg a franciák 9 embere fogságba is esett. Ezzel Elzász a poroszok kezébe került, Mac-Mahon pedig visszavonult Chalous irányába. Augusztus 12.-én azután a poroszok Strassbourg ostromába kezdtek, a várost szeptember 27.-én adta fel Uhrich francia tábornok. A vesszőfutás folytatódott. Aug 6.-án a poroszok a francia Rajnai hadsereget is megtámadták. Bazaine marsall nem tudott, de nem is mert segíteni Frossard II. hadtestének, így a Rajnai hadsereg is veszített. Mac-Mahon teljesen kiürítette Elzászt, sőt már veszélybe került Lotharingia is. Párizsban a korábbi ökölrázást a Császárság elleni forradalmi helyzet váltotta föl. Néhány haditechnikai és hadvezetési tapasztalat érett be eddig. A porosz tüzérség nem csak lövegei hátultöltős rendszere és nagyobb hordtávolsága miatt volt jobb, hanem az általuk használt érintőfejes gránát is jobb volt, mint a franciák 1800 m-re, vagy 2800 m-re robbanó gyújtófejei. A gyalogsági támadások tüzérségi fedezet nélkül majdnem mindig összeomlottak, ez a poroszokéra is igaz volt. A Königgraetznél még rendszeresen létrejött pusztító közelharc helyett a poroszok tudatosan alkalmazták a tüzérséget és gyalogsági gyorstüzet együttesen. Az ilyen harcmodor ellen a franciák által is kedvelt lovasrohamok hatástalanok, vagy csak nagy veszteséggel kivihetők voltak.

         A Rajnai hadsereg veresége után III. Napoleon Metz erődrendszerében elrendelte a visszavonulást. Aug 11.-ére a II.-III.-IV. hdt. és a Császári Gárda, valamint a szervezés alatt álló VI. hdt is beszorult a városba és az erődrendszerekbe. Mac-Mahon a Mozell felső folyása felé haladt, hadászati okból a francia balszárnynak is dél felé kellett volna vonulnia, hogy erőegyesítést hajthasson végre a nyugatra vonuló poroszok megállítására. Az elgondolást Napoleon elutasította a fővárostól való elzárásának lehetősége miatt. Párizs védelmét már előbb biztosították, így a császár félelme kifejezetten politikai indíttatású volt, okkal, hiszen Egéne időközben „magára vállalta a régensséget”, és kierőszakolta, hogy a császár Bazaine marsallnak adja át a parancsnokságot. Ez megtörtént, noha Bonaparte Lajos megkövetelte, hogy Chalons városába, az újjászervezés helyére vonuljon. Bazaine Verdunon keresztül vonult, majd a németek a hátvédként kirendelt hadosztályát Borny-nál lerohanták. Bazaine a visszavonulás helyett teljes seregével ütközetbe bonyolódott, és ezúttal a németek vesztesége volt a nagyobb (5000 fő, 3500 franciával szemben), de Bazaine stratégiai veresége az elvesztegetett idő miatt később vált nyilvánvalóvá. Napoleon Chalons felé utazott vasúton, bár korábban tervezve volt párizsi visszatérése, de a császárné kifejezetten fenyegető üzenete: „ne merjen Párizsba visszatérni, mert sár helyett annál sokkal rondábbat dobnak az arcába!” III. Napoleon mégis Bazaine főparancsnokká kinevezésével tévedett a legnagyobbat. A marsall ugyanis útálta császárát, de politikai ambíciói miatt vállalta a tisztséget. Ez idő szerint azonban „kénytelen volt harcolni”, hogy a poroszok végleg be ne kerítsék.

         Az újabb összecsapásra Vionville és Resonville között került sor. Itt a teljes francia hadsereg 160000 fővel állt szemben a poroszokkal. A franciák nem futottak meg, és 15800 porosz esett el 13700 francia katona ellenében. Azonban Bazaine útját Verdun felé két német hadtest végleg lezárta. Nem volt választás, csak a metzi visszavonulást erőszakolhatta ki. Ennek politikai oka is volt, a marsall a háború után a megmentendő hadseregét a hatalom megszerzésére szerette volna felhasználni. A németek nem adtak újabb esélyt, mivel Gravelotte, és Saint-Privat előtt ütközetre kényszerítették a marsallt. A franciáknak mégis esélye lett volna a győzelemre, mivel Frossard Gravelotte-nál hihetetlen küzdelemben megverte Steinmetzet. A németek emberveszteségei itt is nagyobbak voltak, majd Saint-Privatnál hadosztályszintű támadást hajtottak végre tüzérségi támogatás nélkül, és a Chassepot puskával felszerelt franciák ugyanazt cselekedték velük, amit ők Königgraetznél az osztrákokkal. Gyorstűzzel árasztották el a támadó hadosztályt. Így 20 percen belül 8 ezer porosz esett el. Bazaine azonban elmulasztotta kihasználni a részsikert, azaz nem vállalta a teljes ellentámadást, ígyVerdun felé sem juthatott ki, teljesen beszorult Metz erődítményébe. Az itteni tanulságok közül a poroszoké volt fontosabb. Steinmetz felesleges támadásán kívül mindig tüzérségi támogatás mellett és lényegében védekezve támadtak, lehetőleg fedezékből tüzeltek, és csak több tüzérségi és gyalogsági tűzcsapás után vállalták a rohamot. A lovassági felderítést a franciák képtelenek voltak átvenni a poroszoktól.

         Chalonsban közben szerveződött az újabb francia hadsereg, Mac-Mahon seregének töredékei, illetve a belforti VII. hdt. A sereg 130000 főt számlált 423 löveggel. Először Párizs védelmére szánták, de ezt Eugéne ismételten elutasította. Majd Mac-Mahont utasították a Bazaine marsallal való egyesülésre, hogy kitörhessen Metzből. A francia kortársak is feljegyezték, hogy Mac-Mahon igen rossz előérzettel indult meg a katasztrófa felé. Közben Moltke átszervezte erőit, a II. hadsereget ketté osztva létrehozta a Meuse hadsereget a szász trónörökös parancsnoksága alatt. A többi hadosztály a I. hadsereggel Metznél maradt Frigyes Károly vezetésével. Steinmetz tábornokot végre leváltották, s a poseni katonai kormányzóvá nevezték ki. A németek Metz körülzárását és a chalonsi sereg megsemmisítését tartották fő feladatnak. Mac-Mahon a Metzből kiszabadulni képtelen Bazaineval már nem egyesülhetett. Párizsba sem térhetett vissza, mivel Eugéne a forradalom azonnali kitörésére hivatkozott. Így folytatta útját Montmédy felé. Az utat a poroszok elzárták és ütközetet kényszerítettek ki Beaumontnál. A németek simán nyertek, sőt a franciák minél előbb igyekeztek átkelni a Meuse folyón, hogy időt nyerjenek és természetes akadály is kerüljön a két hadsereg közé. Az átkelés után a francia hadsereg Sedan városába vonult vissza, illetve a várostól keletre egy 20 négyzetkilóméternyi területre szorult vissza, és félkörívben védelemre rendezkedett be. Hamarosan bekövetkezett a teljes bekerítés. 120000 francia katona szorult a sedani katlanba 468 löveggel, de itt már határozott porosz fölény alakult ki a 200000 fős és 710 löveggel támadók javára.

         Szept 1.-jén a németek átkeltek hajnalban a Meuse-n. Kemény harc következett, majd 6 órakor beérkezett a porosz Meuse hadsereg és egyesültek a bajorokkal. Mac-Mahon kitámadott Bazailles felé, ahol egy repesztől súlyosan megsérült. Sedanba vitték, ahova éppen megérkezett Wimpfen tábornok a Párizsban kinevezett új parancsnok, és rögtön támadást kezdeményezett Metz irányába a bekerítéstől való félelmében. De kevés volt az erő, így a kitörési kísérletet véresen verték vissza a poroszok. Margueritte lovas hadosztályaival is megkísérelte a kitörést, de a 22 teljes létszámú lovasszázad egy ötöde menekült meg, s tábornokuk is súlyosan megsebesült. Teljessé vált a bekerítés, melyben Napoleon is bent maradt. A porosz király Bismarckkal, Moltkével és Roon hadügyminiszterrel Frenois falu dombjairól mindent megfigyelhetett. A hadtörténetben először újságírók, katonai attasék és persze német fejedelmek is jelen lehettek. III. Napoleon sikertelen kitörési kísérlete közben többször is kilovagolt a tüzérség által támadott területre, keresve a halált, de végül kitűzette a megadást jelentő fehér zászlót a sedani citadellára. Levelet írt Vilmos királynak: „Uram, kedves bátyám! Mivel nem haltam meg csapataim körében, ezért nincs számomra más lehetőség, mint kardomat felségednek adjam át. Maradok felségednek igaz testvére.” A császárt a Kassell melletti Wilhelmschönébe internálták, út közben a francia foglyok öklüket rázták felé. A lelkileg összetört császár 1873-ban Angliában egy műtét után halt meg vesebetegsége miatt. A kapituláció Wimpfen tábornokra maradt. Moltke szigorú feltételei a metzi erőd átadását, az egész francia hadsereg hadifogságba kerülését, egyszóval teljes kapitulációt jelentettek. Végülis azok a tisztek, akik becsületszavukat adták, hogy nem mennek Párizsba harcolni, hazamehettek. Az okmányt szeptember 2.-án írták alá a Bellevue kastélyban Frénois mellett. A francia „Gloire” összetört, a nagy francia hadseregből 104000 közlegény, 5000 tiszt, 50 tábornok került hadifogságba. Emellett a németek kezére került 419 tábori löveg, 139 várlöveg, 66000 Chassepot-puska és 1000 vasúti vagon. A francia emberveszteség a Sedan erőd környékén 17000 fő, a németeké 9000 fő volt. A fegyverletétellel a chalonsi hadsereg megszűnt létezni, és Franciaország elszenvedte történelme legszégyenletesebbnek tartott vereségét. Hátra volt azonban még a francia ellenállás és Párizs védelme.

Szeptember 4.-én megalakult a nemzeti védelem kormánya a fővárosban, azonnal megszüntetve a Császárság intézményét, a dinasztiát pedig megfosztva hatalmától száműzte. A maradék francia ellenállás részben Metz erődjére korlátozódott, ahol Bazaine marsall fogolynak érezhette magát. De a németek is bajban voltak, hiszen nem volt kivel békét kötni. Bismarck feltételeit, Elzász és Lotharingia átengedését, valamint komoly kártérítést, a nemzeti védelmi kormány, sőt a még német kézen lévő III. Napoleon is visszautasította. Párizs, ahol Palikao tábornok a XIII.-XIV. hdt.-val, és 11000 tengerészgyalogossal, plusz a részben megszervezett Mozgó Gárdával majdnem 500000 emberrel védekezhetett, készült a végső ellenállásra. A védelem a főváros 60 km-nyi erődvonalára, és önálló erődökre támaszkodott. Dorian közmunkaügyi miniszter (gyáros) a lehetőségek függvényében vízellátást, élelmezést, ágyúöntést, sőt páncélozott vasúti kocsik gyártását szervezte. Ez már a francia polgárság megsértett büszkeségére is támaszkodó elkeseredett, de nem reménytelennek látszó ellenállás volt. A vidéki területekkel a már említett léggömbökkel tartottak kapcsolatot. Jules Favre külügyminiszter titkos fegyverszüneti tárgyalást kezdeményezett Bismarckkal, de a megkeményedett porosz kancellár Elzász és Lotharingia mellett még 4 milliárd franknyi hadisarchoz is ragaszkodott. A francia nemzeti büszkeség nem engedhette meg a kapitulációt, így Gambetta belügyminiszter okt. 9.-én léggömbbel sikeresen kimenekült Párizsból és Toursban a megkezdte mozgósítást, a szétszórt és még használható kisebb francia  alakulatok megszervezését. Végülis 900000 ember mozgósítására került sor, azonban ezeknek túlnyomó többsége kiképzetlen polgár volt, akik nem ismerték a lőfegyverek kezelését. Bár a gyors reagálás eredményeképp a nemzeti védelem kormánya az USA-ból, Angliából, stb. 18 típusú lőfegyvert szerzett be (Remmingtonok, Enfieldek, Winchesterek, stb.), azonban ezek egy része raktáron maradt. A szervezés eredményeképp felállt Loire-hadsereg megtörésére Frigyes Károly hadseregét vezényelték ki, akit Sedan után Feldmarsallá léptetett elő Vilmos. Egy kisebb bajor egységet meg is vertek a franciák, de nem sikerült a Loire-hadsereget Párizs felszabadítására bevetni, miután nov. 28.-án Beaune la Lorand-nál a poroszok szétverték őket. Emellett még a Vogézekben pl. partizán-jellegű harcokra is sor került, amivel elég sok porosz alakulatot kötöttek le. Folytatódott a franciák kétségbeesett szervezkedése, így dec. 1.-jén és 2.-án Loignynál ismét harcra került sor, de a poroszok mindkét ütközetben szétverték a francia seregtesteket. A két részre osztott maradékot újjászervezték (második Loire-hadsereg), azonban dec 7.-én, majd jan. 11.-13. között ezek maradványait is megsemmisítették a poroszok. Még mindig nem volt vége. A Vogézek vidékére szorult I. Loire-hadsereg maradványai a németek szállítási vonalait támadták. Ekkor került sor a későbbi nagy háborúkban alkalmazott vasútrobbantási akciókra, de ez csak lassította a németek területtisztító harcait. Garibaldi és szabadcsapatai marseille-i partraszállása és egyesülése Bourbaki I. hadseregével újabb francia offenzívát és kisebb részgyőzelmeket jelentett. A poroszok azonban nagy erők bevetésével kiszorították őket a svájci határra, majd ott a határon átkelve a franciák letették Garibaldival együtt a fegyvert. Egy északi hadsereg is létrejött Louis Faidherbe egykori szenegáli kormányzó vezetésével. A gyengén felszerelt 45000 fős francia sereget 1871 jan 19.-én Saint-Quentin-nél verték szét. Egyetlen eredménye volt fellépésüknek, hogy néhány északi megye megmenekült a német megszállástól. Ez már majdnem a 2. VH-s partizánharcok irányába mutató harc volt. A népi ellenállókat franc-tireurs-öknek nevezték. Ha német kézre kerültek épp úgy bántak velük, mint később a partizánokkal.

A Párizsért folytatott hadműveletek okt. 8-ától kezdődtek, a német tüzérség lőtte a fővárost. Párizs kormányzója Trochu három kitörési kísérletet hajtott végre nov 30. és jan 19. között. A kísérletek mind sikertelenek maradtak a rossz szervezés és a német túlerő miatt. Közben a lakosság szenvedett. A veszteségek decemberre már a 20000 fő/hónapot közelítették. Azonban sokkal többen pusztultak el az éhezéstől, betegségektől, vízhiánytól. A politikai vezetés jan 28.-án fegyverszüneti egyezményt kötött. A németek ragaszkodtak Bismarck szinte lehetetlen feltételeihez, sőt a hadisarcot 6 milliárd frankra emelték. Alkudozások után Thiers ideiglenes kormányfő letetette a fegyvert, miközben a Párizsi Kommün késleltette a végleses békeszerződés aláírását. Az előzetes békét febr. 26.-án Versailles-ban írták alá, majd márc. 1.-jén a németek bevonultak Párizsba, de csak a Champs-Élysées megszállására került sor, mivel március 1.-jén elfogadták a békeszerződést, így a németek 3.-án kivonultak a fővárosból. A végleges békekötésre a Kommün leverése után kerülhetett sor Majna-Frankfurtban május 10.-én. Az alkudozás eredményeként 5 milliárd frankos hadisarcot kellett fizetniük 1874 márciusáig, de az összeg kifizetéséig a poroszok megszállva tartották az általuk elfoglalt területeket. A fő veszteség természetesen Elzász (Belfort nélkül), és Lotharingia Metz városával együtti német kézre kerülése volt. Ezt a veszteséget a francia nép majd az 1914-ben kezdődő I. VH-ban próbálta revidiálni, majd a németek a II. VH-ban ismét elfoglalták Elzászt. A Német Császárság kikiáltása a versaillesi palotában történt meg. A délnémet államok végleg beléptek az Északnémet Szövetségbe, így létrejött a Német Birodalom, melynek első császára Vilmos lett.

Bismarck visszaemlékezéseiben így ír: „Sohasem kételkedtem abban, hogy a Német Birodalom megteremtését Franciaország legyőzésének kell megelőznie.” Öregségére azonban ez a határozott, céltudatos ember kissé megváltozott, s néha a kétely is erőt vett rajta. „Igaz, hogy egy nagy nemzetet tettem boldoggá, de hány ember balsorsa szárad lelkemen! Nélkülem három nagy háború nem tört volna ki. 80000 ember nem esett volna el, atyák és nővérek nem borultak volna gyászba... Ezt a Jóistennel kell majd elintéznem.”

Moltke megjósolta, hogy a német katonai szisztémát utánozni fogja Európa. Így is történt, de a nagy francia összeomlás és a revansvágy a nagyhatalmak megváltozott magatartásával is találkozott. Anglia, amely eddig a Pax Britannica és az óriási gyarmatbirodalom külön világában élt, végülis elfogadta a franciák feléjük nyújtott kezét, és körvonalazódott az Entente Cordiale, mellyel szemben a németek, valamint az 1867-es Kiegyezés után létrejött Osztrák-Magyar Monarchia, és Olaszország hármas szövetséget hozott létre. A két politikai érdekszféra még 43 évig békében fennmaradt, hogy azután 1914-ben egy újabb, s most már nem csak Európa sorsát befolyásoló háború induljon pusztító útjára. 1939 szeptemberében ugyancsak a németek próbáltak ismét revansot venni, és ennek eredményeképp most már 10 milliók pusztultak el a nagyhatalmak kegyetlen összecsapásában. E háborús folyamat kiváltó tényezői, a német birodalmi politika kezdetei, s a porosz vezetésű német hadsereg fölényébe vetett hit a porosz-osztrák, majd a porosz-francia háborúban keresendők.

 

 

 

 

Bibliográfia

 

Bencze László: Königgraetz, A testvérháború vége, Zrínyi, Bp, 1991

Geoffrey Regan: Döntő csaták, Panem-Grafo, Bp, 1993

Majoros István: Sedan, Zrínyi, Bp, 1993

 



[1] táborszernagy

[2] zászlóalj